A családunkban szinte már hagyomány, hogy vagy jók vagyunk valamilyen művészeti ágban, vagy megszállottan rajongunk érte. Én az utóbbi kategóriát erősítem. Legnagyobb kedvenceim a festők, szobrászok, zenészek, és dekorcukrászok (igen ez is külön művészet).

Most egy festő, rajzos, szobrászról (igazából nem sikerült pontosan beazonosítanom). Stefan Koidl osztrák művész egyszerre tud fantasztikusan szép, és hátborzongató illusztrációkat készíteni. Elsősorban számítógépes, de hagyományos ceruzával készült műveket is láthatunk tőle, illetve szobrászként is megállja helyét. Most pedig jöjjenek a kedvenc képeim a teljesség igénye nélkül:

1. Bevezetésként néhány "szebb" kép

2. Mindig van egy nagyobb hal...

3.Életre kelt hegy

4.Retro robot

5.Szinte ugyanaz pár év eltéréssel

6. Odamennél hozzá?

7.Nem szívesen lennék abban a parkolóban

8.Szép álmokat!

9. Csak óvatosan erdők közelében!

10. Csak egy üres régi játszótér, vagy mégsem?

11. Ki milyen gyorsan menekülne innen?

12. Azt hiszem az erdőket inkább elkerülöm

13.Átjáró

14. Lehet a falaknak nem csak füle van...

15. Egyszerre gyönyörű és félelmetes

16. Nem ismerős a futó alak?

17. Az elhagyatott vidámparkokat is jobb elkerülni

18. Csernobil közelében

19. Milyen aranyos gyerekek...

20. Én nem pont így emlékszem a Mikulásra...

Itt a Krampusz is

21. Végül pedig a "klasszikus" démonok

Ha valaki vette a fáradtságot (és bátorságot) végignézni a képeket, az megállapíthatja, hogy igencsak furcsa ízlésem van. Remélhetőleg ezzel egy olvasómat sem ijesztem el. Valószínűleg még várható tőlem valamikor hasonló bejegyzés, akár egy másik művészről akár még Stefan Kloid műveiről (mivel most  enyhén fogalmazva rákattantam). Ha esetleg valaki tud hasonló illusztrációkat nyugodtan küldheti nekem. 

Képek forrása: https://designyoutrust.com/2018/02/welcome-mystically-beautiful-world-nightmares-superb-digital-art-stefan-koidl/

Amíg láthatatlanok vagyunk mindenképp szeretnénk, hogy figyeljenek fel ránk. Amint észrevesznek, rögtön visszavonulnánk az árnyékba. (Legalábbis legtöbbünk)

Én szinte mindig szürke kisegér voltam, a barátaim között én voltam a pótkerék. Gyakran fordul(t) elő, hogy fel sem tűnik másoknak, hogy ott vagyok. Nem túl jó érzés amikor tényleg nem vesznek észre és átmennek rajtam (szó szerint).

Egy kirándulás alkalmával beszélgettünk egy felsőbb évessel, aki szinte mindegyik osztálytársamra azt mondta, hogy látta már. Viszont engem állítása szerint még sosem látott. Mondjuk nem lep meg. A legtöbb szünetben még a helyemet sem hagyom el, nemhogy az osztályt. De akkor is, ne már, hogy még egyáltalán nem látott.

Régebben voltam olyan táborban, hogy a más iskolából jövő srácok már második nap tudták az összes lány nevét, természetesen az enyémen kívül. Én csak a „fehér pólós lány” maradtam. (Ma már fel sem ismernek fekete pólóban). Újságíró szakkörön az egyik srác „buszvárós lánynak” hívott és nehezen hitte el, hogy tényleg egy suliba járunk, mert előtte még ő sem látott.

Régebben sokszor akartam kikerülni ebből a szürkeségből, de amikor tényleg sikerült rájöttem, hogy nem nekem való a rivaldafény. Így továbbra is maradtam az árnyékban, viszont sikerült felfedeznem annak előnyös oldalát is. Itt mindegyik pont csakis a saját tapasztalatomból származik.

1. Ritkábban hívnak ki felelni

Mivel én alapból is a stréber/tanárkedvence kategóriában voltam így még ritkábban hívtak ki felelni, vagy táblánál feladatot megoldani, mint egy átlag diákot. Aki viszont mindig középpontban volt, lehetett bármennyire jó vagy rossz tanuló észrevehetően gyakrabban hívták ki felelni.

2. Mindegy hogyan nézel ki

Lehet, hogy épp rossz napod van és kócos a hajad, vagy leetted a pulcsid, de a láthatatlanságnak nagy előnye, hogy ez senkinek sem fog feltűnni. (Jó azért, ha már egy madárcsalád is beköltözhetne a hajkoronádba azt azért észreveszik)

3. Mondhatsz/csinálhatsz hülyeséget

Nyugodtan megteheted bármelyiket (persze azért ne marha nagy baromságra gondoljunk), hiszen lehet mások észre sem veszik, vagy ha észreveszik akkor is hamar elfelejtik.

4. Békén hagynak

Akár otthon, vagy iskolában, ha nem te állsz a figyelem középpontjában, akkor békén hagynak.  Nyugodtan csinálhatod, amit akarsz, nem fognak közben megzavarni. Sokszor azt se veszik észre ha különvonulsz.

5. Könnyen a frászt hozod másokra

Jó, ez lehet másoknak nem jelent akkora pluszt, mint nekem. Én kifejezetten élvezem amikor odalopódzom valaki mögé, láthatatlanságom révén pedig senki nem vesz észre, így könnyedén meg tudom ijeszteni az emberkét.

6. Tudod kik az igazi barátaid

Valószínűleg azok, akik nem vesznek észre társaságban, vagy csak akkor figyelnek fel rád amikor bajuk van, nem igazi barátok. Azok, akik tényleg a barátaid még akkor is figyelnek rád amikor egy nálad látványosabb személlyel/társaságban vannak, sőt próbálnak úgy bevonni a beszélgetésbe, hogy a másik fél is tudomást vegyen rólad.

Ez most egy lényegesen rövidebb bejegyzés volt, arról, hogy én hogyan élem meg hogy mások mellett észrevétlen vagyok. Nem valószínű, hogy mindenki másnak is ezek jelentik benne a pozitívumot, de én ezek miatt szeretem ezt a helyzetet.

Ez most egy tőlem nem megszokott bejegyzés lesz, egy történet.

Nika hirtelen egy házban találta magát, ami nem volt idegen számára, de nem volt az otthona sem. Járt már itt korábban és mégsem tudta hol van. Már álmodott erről a helyről többször is, nem ez volt az első alkalom. Ragyogó napsütés áradt be az ablakokon, kinn az ég tiszta volt. A hatalmas nappaliban egy kanapé és egy tv foglalt helyet. Az ablakokon kívül nem volt más kifelé vezető út. Innen csak felfele vezetett az út egy egyszerű lépcsővel. Megpróbálta bekapcsolni a tévét, de ahogy korábban, most sem működött. Mi máshoz is kezdhetett volna? Felment, követve ösztöneit és néhány emlékfoszlányt az előző látogatásából. Tudta, hogy ott várja őt valaki vagy valami. Elindult, fel lassan lépkedve a lépcsőfokokon. Körben 5 sima fehér ajtóval találta szembe magát. Mindegyik ajtó alól fény szűrődött ki. De az egyik, a baloldali fényét egy árny törte meg. A formáját nem lehetett kivenni, nem tudta élő ember-e vagy tárgy. Kíváncsi volt, de bátortalan. A középső ajtón próbált először bejutni. Nem ment, zárva volt. Próbálkozott a másik hármon is. Nem meglepő, itt sem jutott be. Még sosem sikerült összeszedni bátorságát, hogy megpróbálja az utolsót. Ilyenkorra mindig vége van. Mindig felébred mire odáig jutna. Most nem. Nem történt semmi.

-Csak nem lesz belőle baj - gondolta. Odament az ötödik ajtóhoz. Lenyomta a kilincset és nem meglepő módon kinyílt. Bent a szoba jobb oldalán egy ágy állt, baloldalt egy íróasztal, tele rajzokkal. Kiderült mi, vagyis inkább ki állta a fény útját. A szoba közepén egy kapucnis emberke ült, lehajtott fejjel. Nem mozdult. Nem reagált arra sem, hogy valaki belépett a szobába. Ez pedig egyre kíváncsibbá tette Nikát.

Odament az asztalhoz, ahol a rajzokat látta. Nagyrészük csak fekete firka volt, de akadt köztük néhány figura és tájkép is. Magányos fák, elhervadt virágok és szörnyek, démonok. Hatalmas gonosz karmok, éles fogak, voltak magas és vékony, vagy épp alacsonyabb de annál rémesebb alakok. A közös mindben a fekete volt. És a lendületes vonalak, amiken látszott, hogy valószínűleg haraggal rajzolták őket. Egyetlen dolog volt más színű, a szemük. Élénk vörös, ami szinte világított. Félelmetesek - gondolta. Miután végignézte a rajzokat a tekintete a szoba közepén ülő, még mindig mozdulatlan alakra vándorolt.

Teljesen szürkébe öltözött, a kapucni pedig egész arcát takarta. Nika nem tudta mit kezdjen a helyzettel. Idáig még sosem jutott el. Nem mert megszólalni, vagy hozzáérni. Tekintve, hogy még mindig nem történt igazából semmi megérintette a srácot (legalábbis testalkata erre engedett következtetni). Nem mozdult. Nem történt semmi. Még mindig. Egy hirtelen ötlettől vezérelve leemelte a csuklyát a fejéről. Sokféle dologra számított de erre nem. A fiú szeme helyén csak sötétség volt. Arcán mintha fekete könnyek futottak volna végig. Nika azt hitte rosszul lát, de nem. Az idegen szemei kifolytak helyükről, a sötét könnyek pedig egyre lejjebb csúsztak arcán. Felemelte fejét és csak annyit mondott:

-Engem már nem bánthatnak.

Ezzel a kinti napsütés hirtelen elszállt, sötétség borult a világra. Az ablak betörött és egy sikoly hangzott. Még Nika sem tudta, hogy ez az ő hangja-e vagy másé. A sötétség szép lassan betöltötte a szobát végigkúszott a falakon, a padlón egyenesen Nikát célozva. Kimenekült az ajtón de már az is feketévé változott. Ahogy a másik négy ajtó is. Mindegyik alól a sötétség szivárgott át. Nika lemenekült a lépcsőn és visszanézve már nem látta az ajtókat, sőt a lépcső tetejét se csak a mindent elnyelő sötétséget. - Vége kell, hogy legyen. Véget kell már érnie - gondolta.

A nappaliban sem talált menedékre. Innen nem mehetett sehová, s a sötétség csak egyre nőtt. Elérte őt és ezzel együtt a rajzokon látott démonok is. Most biztos volt benne, ő sikít. A vörösen ragyogó szemek szinte belé hatoltak minden erejétől megfosztva. És megértette miért mondta a fiú, amit mondott. Keresett valamit, amivel küzdhet, de nem talált. Mintha a feketeségen és démonokon kívül semmi nem lenne, mintha minden más beleolvadt volna a sötétbe. Érezte a démonok sokaságát, érezte a fájdalmat, amit okoznak. Nem kellett volna bemennie oda, csak fel kellett volna ébrednie, mint minden más alkalommal. De most máshogy történt. A szörnyek már elviselhetetlen fájdalmat okoztak, elkezdett sírni. Érezte, hogy ez más, mint amikor csak a fájdalom vagy szomorúság miatt sír. A könnyek sűrűek voltak és még nagyobb fájdalmat okoztak.

És már tudta, ugyanaz vár rá, mint a fiúra a kapucniban. Most ott ül ő a második szobában és várja a következőt, aki soha nem ébred fel álmából.

Egyre többször látom, hogy a képmutatás majdnem olyan természetes az embereknek, mint a lélegzés. Megpróbálok ebben a bejegyzésben én nem az lenni, pedig a való életben én is az vagyok. Ahogy mindenki más is. Igen, biztos vagyok benne, hogy valamilyen szinten még te is aki éppen ezt olvasod.

Számomra ez kifejezetten idegesítő dolog, (akkor is amikor éppen én magam vagyok képmutató) és szerintem sok más embernek is. De miért csináljuk ezt? Miért lenne nekünk ettől jobb? Szerintem így próbáljuk elhitetni magunkkal és a nagyvilággal, hogy mi jó emberek vagyunk. Még akkor is amikor épp nem vagyunk azok. Mi mégis mások elismerésére vágyunk (vagy legalább szeretnénk elkerülni a megvetésüket). És én ennek ellenére is próbálom azt bizonygatni, hogy nem érdekel mások véleménye. Persze, hogy érdekel, mint ahogy mindenki mást is, csak más-más mértékben. Végülis így vagyunk összerakva. Ezért képesek vagyunk különböző viselkedésformát felvenni a különböző emberekhez.

Amíg a másik rá nem jön arra, hogy nem a valós énünket mutatjuk addig az esetleges lelkiismeretfurdaláson kívül nincs nagy gond, az igazi problémák akkor lesznek, ha a másik rájön. Elég nagy csalódásokat tudnak ilyenkor okozni az embernek. Eddig én próbáltam ezt, hogy csalódjak másokban figyelmen kívül hagyni. Még most is úgy gondolom, hogy bizonyos mértékig elmegy (hiszen, mint említettem valamennyire mindenki képmutató), de vannak olyan szituációk, amiket én is soknak tartok. Például, ha valaki szinte már idegesítően sokszor kiemeli magyarságát, de a Himnuszt nem tudja telefon nélkül végig állni. Vagy amikor valaki nagy motorosnak vallja magát, aztán egy évben kétszer jó, ha felül a motorra. Vagy a divatrockerek, akik csak addig hordanak bakancsot, bőrdzsekit és zenekaros pólót amíg divatban van, ilyen zenét meg aztán pláne nem hallgatnak. Mondjuk még ezek is olyanok, amiket egy darabig el lehet nézni. Viszont a legnagyobb pofátlanság és képmutatás szerintem, amikor megtudod, hogy kibeszélnek a hátad mögött, úgy, hogy tudod a szemedbe nem mondaná. Főleg, ha ezt egy számodra fontos személy teszi.

Szörnyű érzés amikor valakiről, akiben megbízol kiderül, hogy teljesen más, mint amilyennek gondolod. Amikor még ha néha nehezedre is esik, de kedves vagy vele erre azt hallod vissza, hogy elszidott mindennek. Nem mondom, hogy repesnék az örömtől, ha a szemembe mondaná, de valamivel mégis jobb lenne, mint ez. Velem személy szerint kedves, néha kissé semmilyen, de egyáltalán nem olyan, mint aki gyűlöl. És mégis így van.

Másik kedvencem, amikor valaki „minta barát” és ő aztán tökéletes és mindent jól csinál. Aha, persze. Ez csak szerinte van így, mert általában addig nem jut el, hogy meghallgassa a másik problémáit, vagy ha esetleg meghallgatja konkrétan leszarja. Viszont egy-két nappal később már hallhatjuk a sztorit tőle, a „nagy megmentőnk” szerepében, mert hát persze, hogy ő segített (amúgy nem).

Mi a tanulság? Sose tudod kiben bízhatsz meg, mert mindenkinek van olyan oldala amit csak másoknak mutat és elfelejti, hogy esetleg erről az oldaláról is tudsz.

Most ez egy rövidebb bejegyzés lett, de nem is olyan, mint a legtöbb eddigi, tényekkel alátámasztott, inkább csak egy személyes tapasztalatokon alapuló.

+A zene honnan a cím jött: https://www.youtube.com/watch?v=bVKfxnK0EXI

Szinte nincs is olyan ember, akinek ne lenne valamiféle véleménye a testfestésről. Én személy szerint odáig vagyok érte, ezért úgy döntöttem indítok egy sorozatot a témával kapcsolatban. Kezdve a tetoválások kialakulásával és történetével.

A tetoválás azon kevés dolog közé tartozik, ami egyaránt megtalálható a fejlett nyugati és a törzsi kultúrákban is. Szinte minden korban az emberi élethez kapcsolódott, igaz más-más módon. Maga a tattoo szó a tahiti "tatau" szóból ered, jelentése: nyomot hagyni valamin.

Valószínűleg véletlennek köszönhetjük a tetkók létezését, feltehetőleg az ősemberek sebeibe kerülő kosz és korom volt, ami elindította ezt az egészet. Az első ismert emberi tetoválás az Alpokban talált kb. 5300 éves Ötzi testét díszítik. Bőrén egy keresztet és néhány párhuzamos vonalat láthatunk. Jelentésük és az, hogy milyen technikával készültek nem ismert. Időszámításunk előtti IV. évezredből maradtak ránk olyan egyiptomi szobrok, amelyeken tetoválást ábrázolnak. Egy thébai múmián is találtak egyértelmű festéknyomokat. Kerültek elő ebből az időből mezopotámiai agyagszobrok is amelyeken tetoválás-szerű minták fedezhetők fel.

A görög korban a trákok a nemesség jelképének tekintették a testfestést. Maradtak fenn festmények frig és trák tetovált karú nőkről az i. e. V. századból. A görög katonák rangjuk jelzésére használták a tetkókat. A Pénelopé (görög) név jelentése: "csíkok az arcon". A rómaiak bűnözők és rabszolgák bőrébe véstek jeleket.Véres sebeket véstek az emberek bőrébe, majd különböző anyagokat dörzsöltek a friss sebbe (pl: szén, rozsda, növények…) További írásos emlékeket találhatunk az ókori időkből az asszírok, agathürzek, mosszirok, piktek és skótok tetoválásairól.

Japánban a 720-as években egy krónika említi az akkoriban megszokott vallási témájú, főként az arcot díszítő tetoválásokat. A színes minták csak az 1700-as években jelentek meg a közemberek testének díszítése érdekében.

Az afrikai törzseknél az arcukon lévő tetoválásból meg lehet állapítani melyik törzshöz tartozik az illető. Új-Zélandon pedig egy halott tiszteletére készített szobornál gondosabban odafigyelnek a tattoo minták pontos ábrázolására, mint az arcvonásokra. Maori, szamoai és hawaii törzsek tetoválásai a mai „divatban” is elterjedtek. 

Európába matrózok hozták be a tetkókat újra az 1600-as években. A 19. század második felében Magyarországon az arisztokrácia körében terjedt el, így pl. gróf Széchenyi István is rendelkezett tetoválással. A 19-20. századbanelsősorban a börtönökben használták., főként annak jelzésére, hogy a társadalmi rendszeren kívül állnak. Minden tetoválásnak megvolt a maga jelentése. A könnycsepp gyilkosságot, a nyolcágú csillag tolvajlást, a sellő pedig gyermekek molesztálását jelentette.

Egy 1948-ban talált szinte teljesen konzerválódott férfi majdnem teljes testét beborítják a mágikus, illetve realisztikus állatfigurák.

A 20. század végére a lázadás egyik fontos jelképe volt, így főként punkok és rockerek tetováltattak, bizarr és felhívó jellegű mintákat. Ők is azt akarták szimbolizálni, hogy a rendszeren kívül állnak.

A 21. századra széles körben elterjedtek a tetoválások. Ebben nagy szerepet kaptak a sztárok és a média. Ma már minden negyedik 18-30 év közötti ember visel a testén valamilyen tetoválást, függetlenül attól, hogy a társadalomban milyen helyet foglal el. Korunk sokszínűsége látszódik a ma meglevő technikák és minták változatosságából is, hiszen szinte végtelennyi motívum kerülhet fel a testünkre.