Egy nap talán

Egy szívnek nem szabadna egyszerre kettőt szeretnie. Néha sajnos mégis megtörténik. Velem is volt már és nem akarom újra átélni. A szerelem maga csodálatos dolog tud lenni, de amikor egyszerre két embert kezdesz szeretni… az maga a pokol. Főleg, ha már hosszabb ideje együtt vagy az egyikükkel. Most viszont nem a saját történetemet szeretném nektek elmesélni, hanem egy könyvről fogok írni (talán kicsit elfogultabban, mint azt kéne). Ez a könyv pedig Colleen Hoover-től a Maybe Someday (Egy nap talán).

A huszonkét éves Sydney élete maga a tökély: egyetemre jár, jó állása van, stabil kapcsolatban él egy remek sráccal, Hunterrel, és a legjobb barátnőjével, Torival közösen bérel lakást. De minden megváltozik, amikor rájön, hogy Hunter megcsalja, és egyik pillanatról a másikra el kell döntenie, hogyan tovább. 
Sydney egyszer csak vonzódni kezd a titokzatos, jóképű szomszéd sráchoz, Ridge-hez. Nem tudja levenni róla a szemét, és valósággal megbabonázza a fiú szenvedélyes gitárjátéka esténként az erkélyen. Ridge sem közömbös iránta, és hamarosan ráébrednek, hogy több szempontból is szükségük van egymásra.

Eredeti mű: Colleen Hoover – Maybe Someday

Megjelenés éve: 2014

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó

Őszintén ezt is csak egy unalmas nyálas klisékkel teli regénynek gondoltam, amíg bele nem olvastam.

Az első, amiben sok könyvtől különbözik az az, hogy a benne levő dalszövegeket tényleg megzenésítették és ezekhez az első oldalon meg is találjuk a linket. Griffin Peterson remek munkát végzett, a zenék pedig mind szövegileg, mind hangzásilag tökéletesen passzolnak a regényhez, annak hangulatához. Az egész album most is folyamatos lejátszásra van állítva nálam. Igaz a legtöbb dalt csak úgy nem hallgatnám, de így, hogy ismerem a történetet imádom őket. A zenék elérhetőek YouTube-on, Spotify-on és egy külön oldalon is: https://maybesomedaysoundtrack.com/

A főszereplők teljesen átlagos és különleges emberek egyszerre. A könyvben a fejezetek Sydney és Ridge szemszögéből váltogatják egymást, így kettőjük gondolkodását elég jól megismerhetjük. Végigkövethetjük vívódásukat az érzelmeikkel szemben, megtudhatjuk mennyivel nehezebb boldogulni, ha más vagy. Barátaik is igazán szerethetőek (még a gyakran idegesítő Bridgette is). A történetben van megcsalás, életfogytig tartó hűség, rengeteg bonyodalom, szenvedély, barátság, szívatások, humor… minden, ami egy jó Young Adult regényhez kell.

Amiért nekem tényleg különleges volt, az az, hogy én eddig úgy gondoltam nem sírok könyvön. Dehogynem. Ahogyan már az elején említettem én is éltem át hasonló helyzetet, mint a szereplők. Az írónőnek olyan hitelesen sikerült átadnia az érzelmeket, hogy megtörtem. Sok véleményt olvastam a könyvről mielőtt megvettem és azt vettem észre, nem vagyok egyedül ezzel a reakcióval. Eddig is tudtam, hogy egy történet sok érzelmet kifjthet az olvasójából, de azt nem, hogy ennyit. Nevettem amikor szívatták egymást, izgultam, hogy megtörnek-e szereplőink, elvigyorodtam az aranyos részeken, sírtam a szomorúságtól, a csalódottságtól és a meghatódottsától. Igen ezt a sok-sok érzelmet ez az egyetlen könyv váltotta ki belőlem. Ridge-nek ugyanolyan gondolatai voltak amikor a szíve ketté szakadt, Sydney ugyanúgy érzett mint én sokszor, Maggie ugyanúgy nem vágyik arra, hogy megmentsék ahogyan én sem, Warren ugyanúgy védené a barátait mint én. És szerintem nem csak én találom meg a hasonlóságot a szereplőkkel, hanem mindenki más is aki elolvassa.

Az eredeti terv szerint még a hétvégén bőven kitartott volna a könyv. Kedden kaptam kézhez és csütörtökre már kiolvastam. Nem bírtam letenni és inkább fenn maradtam hajnali 2-ig csak, hogy megtudhassam hogyan végződik a történet. Amint befejeztem hirtelen üresség támadt bennem, hiszen én még szívesen olvastam volna tovább a történetet.

Átlagos emberekről szól és mégis egy különleges történet. Képes átadni a valós érzelmeket és nincs totálisan tele unalomig ismételt klisékkel. Az írónő egyszerre képes minket megnevettetni és összetörni a szívünket, a szereplőkével együtt. Sajnos spoilerek nélkül többet írni a könyvről nagyon nehéz lenne, de remélem így is lesz olyan, aki egy nap talán elolvassa.

Introvertált, extrovertált… elég felkapott szavak, pedig sokan nincsenek tisztában a jelentésükkel. Az extrovertáltak nagyobb hangúak, könnyebben barátkoznak, az introverziós személyiségek befelé fordulok és nem barátkoznak olyan könnyen (általában). Természetesen mindkét jellemzés ki van sarkosítva, hiszen simán lehet egy introvertáltnak rengeteg barátja, az extrovertált meg lehet nem szeret bulikba járni.

Én határozottan az introvertáltak közé tartozom és mivel úgy vettem észre, hogy sok extrovertáltnak problémája akad világunk megértésével, szeretném elmagyarázni hogyan látunk néhány dolgot. Persze ez sem egységes minden emberre nézve, csak a saját véleményem.

Először is szeretünk egyedül lenni, de nem vagyunk magányosak. Sokan sajnos nem értik a két szó közti különbséget. Szeretünk elvonulni olvasni, rajzolni, írni, zenélni, festeni, filmet nézni… és ezek nagy része egyedüli tevékenység. Mellette szívesen vagyunk a barátainkkal is. Sokan tévesen úgy gondolják, hogy az introverz emberek nem járnak szórakozni sem. Ezt teljességgel meg tudom cáfolni. Én személy szerint imádok koncertekre járni, csak utána szükségem van egy kis én-időre. Ugyanez van a sulinál is. Szeretem, hogy hétvégén nem találkozom az osztálytársaimmal mert így „ki tudom pihenni” őket, hétfőn pedig örülök, hogy látom őket.

Ha már bulik és szórakozás, sokszor olyannak látnak mintha nem élveznénk. Pedig mi nagyon is jól tudjuk magunkat érezni. Lehet, hogy egy extrovertált emberkének szomorúnak tűnünk, mert végig a fal mellett vagy a leghátsó sorban állunk, de nekünk lehet az életünk egyik legjobb bulija. (Jó a legjobb koncerteken azért én is tudok tombolni)

Szeretjük a természetet. Vannak olyan időszakaim amikor szobanövényekhez képest is sokat vagyok a négy fal között, de amint kisüt a nap az a minimum, hogy sétálok egyet az utcában. Ha elég jó idő van szeretem kihasználni a nagy udvar nyújtotta lehetőségeket és kint táncolni, a kiserdőnkben piknikezni vagy csak az állatokkal játszani. Sajnos már nincsen cicánk, de amíg volt szinte már benn lakott a szobámban annyira szerettem a társaságát. Amennyire tudom szeretni a ragyogó napsütést, ugyanannyira szeretem amikor esik az eső. Ilyenkor kimegyek a teraszra (jobb időben az udvarra) vagy csak kinyitom az ablakot és hallgatom ahogyan kopognak a cseppek. Amit ilyenkor különösen szeretek az az esőillat, annyira jó ilyenkor beleszagolni a levegőbe. A lényeg, hogy az introvertáltak általában szeretik a természetet (falusiként lehet én kicsit jobban is).

A szobánk menekülőhelyként szolgál. Én konkrétan művészbarlangnak hívom a szobám. Ez az a hely ahová egy hosszú nap végén (vagy közepén) elvonulhatunk a többi ember elől feltöltődni. Itt vannak a filceim, könyveim, gitárom, jegyzetfüzeteim, a gépem és minden, ami nekem fontos. Hiába rendetlen gyakran a szobám, én kiigazodom rajta. Azt szoktam mondani, hogy a saját rendem van itt. Mások lehet meg is őrülnének ennyi időt töltenének a szobájukban, de én (és feltételezem a többiek is) innen nyerem az energiám nagy részét.

Még egy téves információ az introvertáltakról: nem szeretünk beszélni. De még mennyire, hogy szeretünk beszélni, csak nem mindegy miről és kinek. Például a „small-talk”-okat inkább kikerülnénk (ilyen amikor valakivel egy liftben utazol és elkezdtek a ”nagyon” érdekes időjárásról beszélgetni), de ha valaki a kedvenc témánkat hozza szóba (nálam pl. állatok, rajzolás, írás…) szinte be se áll a szánk. A filcekről simán le tudok nyomni egy 2 órás kiselőadást megállás nélkül, de ha valami olyan téma van amihez annyira nem értek/nem érdekel, akkor tényleg szinte meg sem szólalok, vagy a reakcióm kimerül abban, hogy „Ahha”. Sajnos emiatt gyakran tűnök érdektelennek, pedig csak nincs hozzászólnivalóm a témához. Az állításnak, amiből kiindultam olyan formán igazat tudok adni, hogy nem szeretünk feleslegesen beszélni. Amikor nem érezzük szükségét akkor nem beszélünk, de amúgy tudunk.

Mivel ilyen csendesek is tudunk lenni egy extrovertáltaktól harsogó világban nemigazán gondolják, hogy esetleg sokra is vihetnénk. Pedig az introvertáltak is lehetnek kifejezetten sikeres emberek. Sőt egy olyan csapatban, ahol mindenkinek megvan a saját feladata egy introvertált vezetővel bizonyítottan sokkal jobb eredményeket érhetnek el. Igaz, hogy egy olyan munka, ahol sokat kell szerepelni nem éppen nekünk való.

Jobban szeretünk írásban kommunikálni. Ez a mondat tökéletesen igaz. Mi sem bizonyítaná ezt jobba, hogy én most nem a YouTube-ra töltök fel videókat, hanem itt írom nektek ezt a cikket. Az, írásbeliség vonatkozik pl a pályázatokra, rendelésekre vagy minden másra, aminél előfordulhat, hogy telefonon hívnak. Ezeknél az eseteknél mindig azon drukkolok, hogy e-mailben jelezzenek vissza, esetleg SMS-ben, csak ne kelljen beszélnem idegenekkel. Volt már olyan, hogy hívtak és én sokáig nem mertem felvenni (igazából nem tudok racionális választ adni arra, hogy miért nem) pedig fel kellet volna. Ilyen volt, amikor a kismotoros jogsit csináltam és mint utólag kiderült (mire nagy nehezen felvettem) az oktató hívott, hogy a vizsgaidőpontot egyeztessük le. Vásárolni is jobban szeretek online, mint bemenni a boltba, még akkor is ha az gyorsabb lenne. A lényeg, hogy elsősorban idegenekkel szemben maximum írásban kommunikáljunk (igazából szerintem sokszor az se kéne).

Ha rákeresünk az introvertált kifejezésre még sok hasonló megállapítást találhatunk, nekem most gyorsan ezek jutottak az eszembe. (És mostanra értem el egy bejegyzésnek megfelelő szövegmennyiséget) Ha valakit jobban érdekel a téma, a világunk akkor nyugodtan nézzen utána. Lehetséges, hogy később még én is írok róla... meglátjuk, hogy alakul.

 Ha még több hasonló kép érdekel: http://introvertdoodles.com/

Azoknak akiket érdekel a téma és tudnak angolul  tudok egy videót is ajánlani: