Ez most egy tőlem nem megszokott bejegyzés lesz, egy történet.

Nika hirtelen egy házban találta magát, ami nem volt idegen számára, de nem volt az otthona sem. Járt már itt korábban és mégsem tudta hol van. Már álmodott erről a helyről többször is, nem ez volt az első alkalom. Ragyogó napsütés áradt be az ablakokon, kinn az ég tiszta volt. A hatalmas nappaliban egy kanapé és egy tv foglalt helyet. Az ablakokon kívül nem volt más kifelé vezető út. Innen csak felfele vezetett az út egy egyszerű lépcsővel. Megpróbálta bekapcsolni a tévét, de ahogy korábban, most sem működött. Mi máshoz is kezdhetett volna? Felment, követve ösztöneit és néhány emlékfoszlányt az előző látogatásából. Tudta, hogy ott várja őt valaki vagy valami. Elindult, fel lassan lépkedve a lépcsőfokokon. Körben 5 sima fehér ajtóval találta szembe magát. Mindegyik ajtó alól fény szűrődött ki. De az egyik, a baloldali fényét egy árny törte meg. A formáját nem lehetett kivenni, nem tudta élő ember-e vagy tárgy. Kíváncsi volt, de bátortalan. A középső ajtón próbált először bejutni. Nem ment, zárva volt. Próbálkozott a másik hármon is. Nem meglepő, itt sem jutott be. Még sosem sikerült összeszedni bátorságát, hogy megpróbálja az utolsót. Ilyenkorra mindig vége van. Mindig felébred mire odáig jutna. Most nem. Nem történt semmi.

-Csak nem lesz belőle baj - gondolta. Odament az ötödik ajtóhoz. Lenyomta a kilincset és nem meglepő módon kinyílt. Bent a szoba jobb oldalán egy ágy állt, baloldalt egy íróasztal, tele rajzokkal. Kiderült mi, vagyis inkább ki állta a fény útját. A szoba közepén egy kapucnis emberke ült, lehajtott fejjel. Nem mozdult. Nem reagált arra sem, hogy valaki belépett a szobába. Ez pedig egyre kíváncsibbá tette Nikát.

Odament az asztalhoz, ahol a rajzokat látta. Nagyrészük csak fekete firka volt, de akadt köztük néhány figura és tájkép is. Magányos fák, elhervadt virágok és szörnyek, démonok. Hatalmas gonosz karmok, éles fogak, voltak magas és vékony, vagy épp alacsonyabb de annál rémesebb alakok. A közös mindben a fekete volt. És a lendületes vonalak, amiken látszott, hogy valószínűleg haraggal rajzolták őket. Egyetlen dolog volt más színű, a szemük. Élénk vörös, ami szinte világított. Félelmetesek - gondolta. Miután végignézte a rajzokat a tekintete a szoba közepén ülő, még mindig mozdulatlan alakra vándorolt.

Teljesen szürkébe öltözött, a kapucni pedig egész arcát takarta. Nika nem tudta mit kezdjen a helyzettel. Idáig még sosem jutott el. Nem mert megszólalni, vagy hozzáérni. Tekintve, hogy még mindig nem történt igazából semmi megérintette a srácot (legalábbis testalkata erre engedett következtetni). Nem mozdult. Nem történt semmi. Még mindig. Egy hirtelen ötlettől vezérelve leemelte a csuklyát a fejéről. Sokféle dologra számított de erre nem. A fiú szeme helyén csak sötétség volt. Arcán mintha fekete könnyek futottak volna végig. Nika azt hitte rosszul lát, de nem. Az idegen szemei kifolytak helyükről, a sötét könnyek pedig egyre lejjebb csúsztak arcán. Felemelte fejét és csak annyit mondott:

-Engem már nem bánthatnak.

Ezzel a kinti napsütés hirtelen elszállt, sötétség borult a világra. Az ablak betörött és egy sikoly hangzott. Még Nika sem tudta, hogy ez az ő hangja-e vagy másé. A sötétség szép lassan betöltötte a szobát végigkúszott a falakon, a padlón egyenesen Nikát célozva. Kimenekült az ajtón de már az is feketévé változott. Ahogy a másik négy ajtó is. Mindegyik alól a sötétség szivárgott át. Nika lemenekült a lépcsőn és visszanézve már nem látta az ajtókat, sőt a lépcső tetejét se csak a mindent elnyelő sötétséget. - Vége kell, hogy legyen. Véget kell már érnie - gondolta.

A nappaliban sem talált menedékre. Innen nem mehetett sehová, s a sötétség csak egyre nőtt. Elérte őt és ezzel együtt a rajzokon látott démonok is. Most biztos volt benne, ő sikít. A vörösen ragyogó szemek szinte belé hatoltak minden erejétől megfosztva. És megértette miért mondta a fiú, amit mondott. Keresett valamit, amivel küzdhet, de nem talált. Mintha a feketeségen és démonokon kívül semmi nem lenne, mintha minden más beleolvadt volna a sötétbe. Érezte a démonok sokaságát, érezte a fájdalmat, amit okoznak. Nem kellett volna bemennie oda, csak fel kellett volna ébrednie, mint minden más alkalommal. De most máshogy történt. A szörnyek már elviselhetetlen fájdalmat okoztak, elkezdett sírni. Érezte, hogy ez más, mint amikor csak a fájdalom vagy szomorúság miatt sír. A könnyek sűrűek voltak és még nagyobb fájdalmat okoztak.

És már tudta, ugyanaz vár rá, mint a fiúra a kapucniban. Most ott ül ő a második szobában és várja a következőt, aki soha nem ébred fel álmából.

Március 3

Az év 62. napja, az évből még 303 nap van hátra

Névnapok: Kornélia, Frederik, Frigyes… (forrás: Wikipédia)

Cortez szülinapja. Ha valaki esetleg nem tudná. (SzJG)

Számomra ez az a nap amikor a történetünk elkezdődött, amikor igazából elkezdődött.

Még mindig emlékszem arra, ahogy a többiek bíztattak, hogy mondjam el neked mit érzek, de nem mertem. Folyton angol dalszövegeket írogattam, mert tudtam, úgysem érted. Pedig, ha értetted volna nem ezen a napon írnék. Minden nap vártam, hogy megkérdezd „Én vagyok az első?”, te csak a matekleckére gondoltál. Én minden egyes alkalommal sokkal többre, és már hiába nem vagyunk együtt Te leszel nekem mindig az első. Szinte minden dalszöveg, amit leírtam hozzád kapcsolódott és Te erről nem is tudtál.

Egyszer elvitted az egyik lapot, hogy lefordítsd. Haragudtam, mert kitépted azt a lapot, de mégis örültem, mert neked szólt. Másnap visszahoztad, nem fordítottad le, de írtál valamit a másik oldalára: Valamit valamiér 06********* (még mindig fejből tudom). Hirtelen nem is tudtam mit kezdjek vele, nem bírtam letörölni a vigyort a fejemről, és gyorsan zsebre vágtam a papírt. Egész nap azon agyaltam, hogy délután felhívjalak-e. Szünetben próbáltam beszélni veled, de rájöttem inkább telefonon kéne. Amikor hazaértem szerencsére senki nem volt otthon, nem is tudták volna mi van velem. Sokáig csak bámultam a lapot és azt a két sort. Már nem érdekelt az idézet, amit én írtam rá, csak a másik oldal. Szép lassan, figyelve, hogy minden számot jól írjak bepötyögtem a telefonomba. És csak néztem. Néztem a 11 számjegyet, ami hozzád tartozott. Csak ültem a kanapén és vártam. Vártam a bátorságra, hogy rányomjak a hívásra. Megtörtént, megnyomtam a gombot.

„Most mi lesz? Mi van, ha felveszi? Mit mondok neki? És ha nem veszi fel? Mi van, ha nem is érdeklem? Mi van, ha rosszkor zavarom?” Ezek és még milliónyi kérdés villant át rögtön az agyamon. Hirtelen el is szállt a bátorság és 2 csörgés után kinyomtam. „Mi van, ha visszahív, mit mondok?” És ezzel a gondolattal ki is kapcsoltam a telefont és egy hirtelen mozdulattal eldobtam. Ezt máig nem tudom megmagyarázni. Csak ültem és bámultam a földön heverő telefont és a papírlapot.

Csütörtök volt, így sietnem kellett vissza táncra. A fecnit a zsebembe raktam, ugyanúgy hajtva ahogyan Te hajtottad. Gyorsan összekaptam a cuccom, a telefonom (vissza is kapcsoltam) és rohantam edzésre. A lányoknak vigyorogva mutogattam a lapot, rajta az írásoddal, és akkor megszólalt a telefonom. Ilyen gyorsan még sosem kerestem elő a táskámból semmit. Megláttam a neved és hirtelen még azt is elfelejtettem, hogyan kell felvenni a telefont. Végülis sikerült, de nem tudtam mit mondjak. Köszöntem. Köszöntél. Annyira nem tudtam mit kéne csinálnom és nem voltam benne biztos, hogy tudod, hogy én hívlak, bemutatkoztam. Mire mondtad tudod. Elkezdtem makogni, hogy igazából miért hívtalak, de hamar be kellett látnom, hogy nem könnyű úgy telefonálni valakivel, hogy a táncoscsapat fele figyel, ketten meg még ugrálnak is körülöttem, hogy ők bele akarnak üvölteni a telefonba (amit értelemszerűen nem hagytam nekik). Bocsánatot kértél amiért nem vetted fel (idézem: „Bocsánat a nem fogadott hívásomért”), de többet akkor nem tudtunk beszélni. Nekem mennem kellett táncra, úgyhogy abban, maradtunk, hogy majd szemtől-szemben talán jobban sikerül. Az egész estét végig vigyorogtam.

Másnap vigyorogva mentem suliba és vártalak. Megérkezett a tesód, de te sehol nem voltál. Kérdeztem merre vagy és mint kiderült sportfelvételin vagy (nekem legalábbis ezt mondták). Aznap én voltam a portás a legjobb barátnőmmel és természetesen neki is el kellett mesélnem az előző délutánt. Ő is majdnem annyira vigyorgott, mint én. A nap többi része lassan telt. Délután a telefonomat nézegettem, azon agyaltam hívjalak-e. Képes voltam ez miatt ráírni táncosokra. Azt mondták hívjalak. Megnyomtam a hívást és vártam. Egy csörgés, két csörgés… sok csörgés, hangposta. Nem vetted fel. Egész délután a telefont figyeltem és vártam, hogy megszólaljon. Nem mozdultam mellőle. A többiek kb. 2 percenként kérdezték, hogy már visszahívtál-e. Minden alkalommal szomorúan rávágtam, hogy nem. Amikor hazaértek szüleim, szokás szerint kimentem hozzájuk a konyhába. Elfelejtettem a telefont vinni magammal. Látszik milyen az én szerencsém, abban a fél órában hívtál. Nem tudtam, hogy most akkor hívjalak-e vagy ne. Végül visszahívtalak. Most felvetted. 20 percig beszéltünk. Kellett egy kis idő mire összeszedtem magam annyira, hogy képes legyek normális mondatokat összerakni. Végül sikerült elmakognom, hogy bírlak. Ennél nehezebb dolgot még sosem kellett mondanom. Igazából nem reagáltál semmit rá, de elkezdtünk beszélgetni. Elmeséltem, hogy farsangkor a saját szerencsétlenségemen nevettem, te pedig azt, hogy min nevettél minden egyes nap. Leraktuk és abban maradtunk, hogy még beszélünk. Nem mondtunk időpontot, nem beszéltük meg mikor, nem beszéltük meg, hogy telefonon, vagy személyesen. Csak leraktuk. Én csak vigyorogva ültem a székemen és próbáltam felfogni az elmúlt 20 percet. Le sem lehetett törölni a fejemről a mosolyt. Nem beszéltük meg, hogy most akkor járunk-e, vagy suliban mi lesz. Csak örültem, hogy végre elmondtam neked. Bírlak. Ez volt az a szó, ami elindított mindent. Ez volt az a nap, amikor elindult minden. Ez volt 2016. március 3. A történetünk kezdete.

Most, percre pontosan két évvel később, már nélküled töltöm ezt a napot. És végre elmondhatom, hogy mindketten lezártuk magunkban ezt az időszakot.