Március 3

Az év 62. napja, az évből még 303 nap van hátra

Névnapok: Kornélia, Frederik, Frigyes… (forrás: Wikipédia)

Cortez szülinapja. Ha valaki esetleg nem tudná. (SzJG)

Számomra ez az a nap amikor a történetünk elkezdődött, amikor igazából elkezdődött.

Még mindig emlékszem arra, ahogy a többiek bíztattak, hogy mondjam el neked mit érzek, de nem mertem. Folyton angol dalszövegeket írogattam, mert tudtam, úgysem érted. Pedig, ha értetted volna nem ezen a napon írnék. Minden nap vártam, hogy megkérdezd „Én vagyok az első?”, te csak a matekleckére gondoltál. Én minden egyes alkalommal sokkal többre, és már hiába nem vagyunk együtt Te leszel nekem mindig az első. Szinte minden dalszöveg, amit leírtam hozzád kapcsolódott és Te erről nem is tudtál.

Egyszer elvitted az egyik lapot, hogy lefordítsd. Haragudtam, mert kitépted azt a lapot, de mégis örültem, mert neked szólt. Másnap visszahoztad, nem fordítottad le, de írtál valamit a másik oldalára: Valamit valamiér 06********* (még mindig fejből tudom). Hirtelen nem is tudtam mit kezdjek vele, nem bírtam letörölni a vigyort a fejemről, és gyorsan zsebre vágtam a papírt. Egész nap azon agyaltam, hogy délután felhívjalak-e. Szünetben próbáltam beszélni veled, de rájöttem inkább telefonon kéne. Amikor hazaértem szerencsére senki nem volt otthon, nem is tudták volna mi van velem. Sokáig csak bámultam a lapot és azt a két sort. Már nem érdekelt az idézet, amit én írtam rá, csak a másik oldal. Szép lassan, figyelve, hogy minden számot jól írjak bepötyögtem a telefonomba. És csak néztem. Néztem a 11 számjegyet, ami hozzád tartozott. Csak ültem a kanapén és vártam. Vártam a bátorságra, hogy rányomjak a hívásra. Megtörtént, megnyomtam a gombot.

„Most mi lesz? Mi van, ha felveszi? Mit mondok neki? És ha nem veszi fel? Mi van, ha nem is érdeklem? Mi van, ha rosszkor zavarom?” Ezek és még milliónyi kérdés villant át rögtön az agyamon. Hirtelen el is szállt a bátorság és 2 csörgés után kinyomtam. „Mi van, ha visszahív, mit mondok?” És ezzel a gondolattal ki is kapcsoltam a telefont és egy hirtelen mozdulattal eldobtam. Ezt máig nem tudom megmagyarázni. Csak ültem és bámultam a földön heverő telefont és a papírlapot.

Csütörtök volt, így sietnem kellett vissza táncra. A fecnit a zsebembe raktam, ugyanúgy hajtva ahogyan Te hajtottad. Gyorsan összekaptam a cuccom, a telefonom (vissza is kapcsoltam) és rohantam edzésre. A lányoknak vigyorogva mutogattam a lapot, rajta az írásoddal, és akkor megszólalt a telefonom. Ilyen gyorsan még sosem kerestem elő a táskámból semmit. Megláttam a neved és hirtelen még azt is elfelejtettem, hogyan kell felvenni a telefont. Végülis sikerült, de nem tudtam mit mondjak. Köszöntem. Köszöntél. Annyira nem tudtam mit kéne csinálnom és nem voltam benne biztos, hogy tudod, hogy én hívlak, bemutatkoztam. Mire mondtad tudod. Elkezdtem makogni, hogy igazából miért hívtalak, de hamar be kellett látnom, hogy nem könnyű úgy telefonálni valakivel, hogy a táncoscsapat fele figyel, ketten meg még ugrálnak is körülöttem, hogy ők bele akarnak üvölteni a telefonba (amit értelemszerűen nem hagytam nekik). Bocsánatot kértél amiért nem vetted fel (idézem: „Bocsánat a nem fogadott hívásomért”), de többet akkor nem tudtunk beszélni. Nekem mennem kellett táncra, úgyhogy abban, maradtunk, hogy majd szemtől-szemben talán jobban sikerül. Az egész estét végig vigyorogtam.

Másnap vigyorogva mentem suliba és vártalak. Megérkezett a tesód, de te sehol nem voltál. Kérdeztem merre vagy és mint kiderült sportfelvételin vagy (nekem legalábbis ezt mondták). Aznap én voltam a portás a legjobb barátnőmmel és természetesen neki is el kellett mesélnem az előző délutánt. Ő is majdnem annyira vigyorgott, mint én. A nap többi része lassan telt. Délután a telefonomat nézegettem, azon agyaltam hívjalak-e. Képes voltam ez miatt ráírni táncosokra. Azt mondták hívjalak. Megnyomtam a hívást és vártam. Egy csörgés, két csörgés… sok csörgés, hangposta. Nem vetted fel. Egész délután a telefont figyeltem és vártam, hogy megszólaljon. Nem mozdultam mellőle. A többiek kb. 2 percenként kérdezték, hogy már visszahívtál-e. Minden alkalommal szomorúan rávágtam, hogy nem. Amikor hazaértek szüleim, szokás szerint kimentem hozzájuk a konyhába. Elfelejtettem a telefont vinni magammal. Látszik milyen az én szerencsém, abban a fél órában hívtál. Nem tudtam, hogy most akkor hívjalak-e vagy ne. Végül visszahívtalak. Most felvetted. 20 percig beszéltünk. Kellett egy kis idő mire összeszedtem magam annyira, hogy képes legyek normális mondatokat összerakni. Végül sikerült elmakognom, hogy bírlak. Ennél nehezebb dolgot még sosem kellett mondanom. Igazából nem reagáltál semmit rá, de elkezdtünk beszélgetni. Elmeséltem, hogy farsangkor a saját szerencsétlenségemen nevettem, te pedig azt, hogy min nevettél minden egyes nap. Leraktuk és abban maradtunk, hogy még beszélünk. Nem mondtunk időpontot, nem beszéltük meg mikor, nem beszéltük meg, hogy telefonon, vagy személyesen. Csak leraktuk. Én csak vigyorogva ültem a székemen és próbáltam felfogni az elmúlt 20 percet. Le sem lehetett törölni a fejemről a mosolyt. Nem beszéltük meg, hogy most akkor járunk-e, vagy suliban mi lesz. Csak örültem, hogy végre elmondtam neked. Bírlak. Ez volt az a szó, ami elindított mindent. Ez volt az a nap, amikor elindult minden. Ez volt 2016. március 3. A történetünk kezdete.

Most, percre pontosan két évvel később, már nélküled töltöm ezt a napot. És végre elmondhatom, hogy mindketten lezártuk magunkban ezt az időszakot.

lovestory napi történetem