Egyre többször látom, hogy a képmutatás majdnem olyan természetes az embereknek, mint a lélegzés. Megpróbálok ebben a bejegyzésben én nem az lenni, pedig a való életben én is az vagyok. Ahogy mindenki más is. Igen, biztos vagyok benne, hogy valamilyen szinten még te is aki éppen ezt olvasod.

Számomra ez kifejezetten idegesítő dolog, (akkor is amikor éppen én magam vagyok képmutató) és szerintem sok más embernek is. De miért csináljuk ezt? Miért lenne nekünk ettől jobb? Szerintem így próbáljuk elhitetni magunkkal és a nagyvilággal, hogy mi jó emberek vagyunk. Még akkor is amikor épp nem vagyunk azok. Mi mégis mások elismerésére vágyunk (vagy legalább szeretnénk elkerülni a megvetésüket). És én ennek ellenére is próbálom azt bizonygatni, hogy nem érdekel mások véleménye. Persze, hogy érdekel, mint ahogy mindenki mást is, csak más-más mértékben. Végülis így vagyunk összerakva. Ezért képesek vagyunk különböző viselkedésformát felvenni a különböző emberekhez.

Amíg a másik rá nem jön arra, hogy nem a valós énünket mutatjuk addig az esetleges lelkiismeretfurdaláson kívül nincs nagy gond, az igazi problémák akkor lesznek, ha a másik rájön. Elég nagy csalódásokat tudnak ilyenkor okozni az embernek. Eddig én próbáltam ezt, hogy csalódjak másokban figyelmen kívül hagyni. Még most is úgy gondolom, hogy bizonyos mértékig elmegy (hiszen, mint említettem valamennyire mindenki képmutató), de vannak olyan szituációk, amiket én is soknak tartok. Például, ha valaki szinte már idegesítően sokszor kiemeli magyarságát, de a Himnuszt nem tudja telefon nélkül végig állni. Vagy amikor valaki nagy motorosnak vallja magát, aztán egy évben kétszer jó, ha felül a motorra. Vagy a divatrockerek, akik csak addig hordanak bakancsot, bőrdzsekit és zenekaros pólót amíg divatban van, ilyen zenét meg aztán pláne nem hallgatnak. Mondjuk még ezek is olyanok, amiket egy darabig el lehet nézni. Viszont a legnagyobb pofátlanság és képmutatás szerintem, amikor megtudod, hogy kibeszélnek a hátad mögött, úgy, hogy tudod a szemedbe nem mondaná. Főleg, ha ezt egy számodra fontos személy teszi.

Szörnyű érzés amikor valakiről, akiben megbízol kiderül, hogy teljesen más, mint amilyennek gondolod. Amikor még ha néha nehezedre is esik, de kedves vagy vele erre azt hallod vissza, hogy elszidott mindennek. Nem mondom, hogy repesnék az örömtől, ha a szemembe mondaná, de valamivel mégis jobb lenne, mint ez. Velem személy szerint kedves, néha kissé semmilyen, de egyáltalán nem olyan, mint aki gyűlöl. És mégis így van.

Másik kedvencem, amikor valaki „minta barát” és ő aztán tökéletes és mindent jól csinál. Aha, persze. Ez csak szerinte van így, mert általában addig nem jut el, hogy meghallgassa a másik problémáit, vagy ha esetleg meghallgatja konkrétan leszarja. Viszont egy-két nappal később már hallhatjuk a sztorit tőle, a „nagy megmentőnk” szerepében, mert hát persze, hogy ő segített (amúgy nem).

Mi a tanulság? Sose tudod kiben bízhatsz meg, mert mindenkinek van olyan oldala amit csak másoknak mutat és elfelejti, hogy esetleg erről az oldaláról is tudsz.

Most ez egy rövidebb bejegyzés lett, de nem is olyan, mint a legtöbb eddigi, tényekkel alátámasztott, inkább csak egy személyes tapasztalatokon alapuló.

+A zene honnan a cím jött: https://www.youtube.com/watch?v=bVKfxnK0EXI