A nyelvtanulás fontos, ezt mindenki tudja. Sokszor viszont nehezen vesszük rá magunkat a tanulásra. Holnaptól ismét egy kéthetes intenzív tanfolyamon veszek részt mivel az, amit az iskolában tanítanak nekünk már rég nem elég. Ismerve magamat az itthoni tanulást is elbliccelném hiába vagyok alapból egy szorgalmas típus, így nem árt a tanfolyam. De most legyünk őszinték, ki a francnak van kedve nyáron tanulni? Pláne a legnagyobb kánikulában? Persze hogy senkinek. Most olyan motivációként szolgáló dolgokat próbálok összegyűjteni, amik remélhetőleg nekem és mindenki másnak, aki hasonló cipőben jár segíteni tud.

Filmek/könyvek/sorozatok
Nálam ez a három dolog a favorit. Nem kell megvárnom, hogy egy sorozatot szinkronizáljanak, egy könyvet lefordítsanak, hamarabb hozzá tudok jutni, ha eredeti nyelven nézem/olvasom.

Cikkek
Ha érdekel egy téma annak nagyon szeretek alaposan utánajárni, több helyről tájékozódni. Sajnos gyakran vannak olyan témák, amiknél nem találok elég megfelelő színvonalú írást magyarul. Ilyenkor jön jól az angol tudásom, így a külföldi cikkeket is el tudom olvasni az adott dologgal kapcsolatban.

Külföldi utazás
Az angol egy olyan nyelv, amit szinte az egész Földön ismernek ezért hasznos lehet, ha esetleg külföldre megyünk nyaralni. Lehet az Olaszország, Horváthország általában megértik, ha valamit angolul mondasz (erre már láttam ellenpéldát is, de jó esetben működik). Természetesen ehhez az sem árt, ha meg mersz szólalni, mert anélkül semmilyen nyelv nem segít a kommunikációban.

Nemzetközi barátok
Nem olyan régen találtam egy nagyon jó alkalmazást, amivel levelezőtársakat gyűjthetek határon innen és túl. Természetesen az oldalon használt elsődleges nyelv az angol. Mindenki így írja a bemutatkozást, akár török, akár szlovák, akár magyar. Nekem s vannak már ott barátaim és eleinte mindenki kissé esetlenül áll neki egy idegen nyelven levelet írni egy idegennek, de pár üzenet után már nem is tűnik olyan bonyolultnak az egész.

Most pedig az, ami miatt kell is tanulni az angolt és nem csak ajánlott:

Nyelvvizsga
Sok-sok középiskolás rémálmai közé tartozik (mint például az enyéim közé)
Sajnos ez egy olyan dolog, amit a mai világban már tényleg kötelezőnek tekinthetünk, ha valamit szeretnénk kezdeni az életünkkel. Először is csak akkor tanulhat tovább már ez a generáció főiskolán, ha már megvan a nyelvvizsga. Régebben „csak” a diploma átvételéhez kellett, ma viszont már csak így jelentkezhetünk. Továbbtanulni pedig kell, mert csak úgy kaphatunk diplomát (ami véleményem szerint szintén csak egy papír, mint a nyelvvizsga) és a legtöbb állásra ma már csak így vesznek fel. Persze lehet élni ezek nélkül is, de mai társadalmunk szinte kikényszeríti belőlünk, ezzel váltva ki (szerintem) a legnagyobb ellenállást a diákok körében. Hiszen mindenki tudja, hogy ami kötelező azt senki nem szereti csinálni.

Ezeken kívül még sorolhatnám a nyelvtanulás jó hatásait az agy különböző területeire, de én ezeket nem találom akkora motiváló erőnek, mint a felsoroltakat.

Őszintén nekem így a cikk megírása után sem lett sokkal több kedvem két hétig angolozni, de már határozottan pozitívabban állok hozzá és jó így áttekinteni ez miben segíthet nekem. Remélem volt olyan, aki végigolvasta és talált benne hasznos dolgokat.

A Facebook és Instagram világában, már szinte elkerülhetetlen, hogy a másik szinte összes mozzanatáról értesülhessünk. Ebbe beletartozik a reggeli, a mozizás, kertiparti és természetesen nyáron elmaradhatatlanul a nyaralás. Lehet, hogy valaki csak egy napra megy a Balatonra, vagy valaki egy hetet tölt a tengerparton az emberek gyakran úgy érzik ez mindenki mást is nagyon érdekel, így mindent megosztanak róla.

1. Indulás, várakozás a reptéren
   Persze ehhez megjelölve azokat, akikkel utazol, az úticélt és lehetőleg az időtartamot is, hogy a betörők tudják meddig látogathatják a házatokat.
2. Érkezés
   „Végre Horvátország” „Balaton!!!” és hasonló bejegyzések, gyakran kép nélkül, a jelenlegi hangulatodat is feltüntetve. Nehogy valaki lemaradjon arról, hogy te most épp nagyon boldog vagy Almádiban.
3. Napi minimum 50 kép
   Ez a több napos utazásokra vonatkozik. Gondosan ügyelj arra, hogy a szelfiket és tájképeket több részletben posztold, ezzel elárasztva mások hírfolyamát. Plusz pont, ha a képek tartalmaznak: téged ahogy ülsz a vízparton, modellként pózoló embert(téged?), ebédet, napszemüveget és limonádét. És igen, mindenkit érdekel az összes képed.
4. Profilkép
   Ha már nyaraláson vagy és készülnek a jó képek, nehogy elhalaszd beállítani valamelyiket profilképednek. Aztán persze két nap múlva cseréld le és így tovább. Időnként meg állíts be egy régebbit újra. És ne felejts el reagálni a „Legszebb <3” „Csak utánad” és hasonló nyálas hozzászólásokra valami hasonlóan csöpögőssel. Ezt persze az év többi részében is nyugodtan folytasd.
5. Hazatérés
   Megvolt a nyaralás, hazaértek, mi az első dolgod? Persze, hogy kiposztolni a maradék képet, csoportképeket, leírni mennyire jó volt, mennyire szeretsz mindenkit, a képeken pedig jelölj meg mindenkit. És párszor még oszd ezt meg az elkövetkezendő hetekben.

+1 Az összes posztodnál jelöld meg a helyet ahová mész, hadd lássa mindenki épp merre vagy.

Ha betartjátok ezeket, garantálom, hogy ismerőseitek agyára mehettek és eláraszthatjátok mindenki hírfolyamát.

Végül pedig egy valói tipp: élvezd a családoddal/barátaiddal töltött időt! Persze nem baj ha csináltok pár szelfit, hangsúly itt is a mértéken van, és azon, hogy az élmény minőségét ne a képekre kapott lájkok alapján értékeld.

Nem arról van szó, hogy maga az évszak tűnt volna el, vagy az időjárás miatt maradna el csak arról, hogy amit eddig jelentett a pihenés, a szünet, a vakáció kimaradt belőle.

Júniusban úgy indultam neki, hogy ez a szünet más lesz. Nem fogom minden napomat betáblázni, nem fogok egész nyáron rohanni. Szerintetek most mit csinálok? Jó, most éppen írok, de egyébként futkosok és csak kapkodom a fejem milyen gyorsan telik az idő. Barátaim már viccelődtek azzal, hogyha látnak valamit elsuhanni, akkor az biztosan én vagyok.

Nem vállaltam munkát nyárra, nem jelentkeztem táborokba, naivan remélve, hogy így lesz időm pihenni. Ehhez képest most még arra sincs kapacitásom, hogy a barátaimmal töltsem a szabadidőmet hiszen, ha esetleg én ráérnék, akkor másnak nem jó.

Rohanok a nyelvtanfolyamra, onnan megyek boltba, nagynehezen hazaérek, főzök, eszem, tanulok és eltelt egy nap. Vagy egész nap itthon vagyok, takarítok, főzők, amit tudok itthonról elintézek, ha akad időm és terem táncra gyakorlok, szüleimmel beszélgetek egy kicsit és megint eltelt egy nap.

Csodálkozva nézem mindössze 2 évvel fiatalabb húgomat, aki egész nap a TV vagy a laptop előtt fekszik, mindössze annyi mozgásra képesen, hogy a sorozat következő részét elindítsa és nem értem. Nem értem hogyan tud hetek óta ebben az állapotban létezni. Egy jó ideje mondogattam neki, hogy szeretnék én is egy ilyen nyugodt napot. Több mint egy hónap után megkaptam. Egy nap amikor nem kell semmit csinálnom. És nekem ennyi elég is volt. Nem is bírtam ki az egész napos fetrengést.

Rá kellett jönnöm, nem magától tűnik el a vakáció, én vagyok az, aki szép lassan eltűntettem magamnak.

Egy nap talán

Egy szívnek nem szabadna egyszerre kettőt szeretnie. Néha sajnos mégis megtörténik. Velem is volt már és nem akarom újra átélni. A szerelem maga csodálatos dolog tud lenni, de amikor egyszerre két embert kezdesz szeretni… az maga a pokol. Főleg, ha már hosszabb ideje együtt vagy az egyikükkel. Most viszont nem a saját történetemet szeretném nektek elmesélni, hanem egy könyvről fogok írni (talán kicsit elfogultabban, mint azt kéne). Ez a könyv pedig Colleen Hoover-től a Maybe Someday (Egy nap talán).

A huszonkét éves Sydney élete maga a tökély: egyetemre jár, jó állása van, stabil kapcsolatban él egy remek sráccal, Hunterrel, és a legjobb barátnőjével, Torival közösen bérel lakást. De minden megváltozik, amikor rájön, hogy Hunter megcsalja, és egyik pillanatról a másikra el kell döntenie, hogyan tovább. 
Sydney egyszer csak vonzódni kezd a titokzatos, jóképű szomszéd sráchoz, Ridge-hez. Nem tudja levenni róla a szemét, és valósággal megbabonázza a fiú szenvedélyes gitárjátéka esténként az erkélyen. Ridge sem közömbös iránta, és hamarosan ráébrednek, hogy több szempontból is szükségük van egymásra.

Eredeti mű: Colleen Hoover – Maybe Someday

Megjelenés éve: 2014

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó

Őszintén ezt is csak egy unalmas nyálas klisékkel teli regénynek gondoltam, amíg bele nem olvastam.

Az első, amiben sok könyvtől különbözik az az, hogy a benne levő dalszövegeket tényleg megzenésítették és ezekhez az első oldalon meg is találjuk a linket. Griffin Peterson remek munkát végzett, a zenék pedig mind szövegileg, mind hangzásilag tökéletesen passzolnak a regényhez, annak hangulatához. Az egész album most is folyamatos lejátszásra van állítva nálam. Igaz a legtöbb dalt csak úgy nem hallgatnám, de így, hogy ismerem a történetet imádom őket. A zenék elérhetőek YouTube-on, Spotify-on és egy külön oldalon is: https://maybesomedaysoundtrack.com/

A főszereplők teljesen átlagos és különleges emberek egyszerre. A könyvben a fejezetek Sydney és Ridge szemszögéből váltogatják egymást, így kettőjük gondolkodását elég jól megismerhetjük. Végigkövethetjük vívódásukat az érzelmeikkel szemben, megtudhatjuk mennyivel nehezebb boldogulni, ha más vagy. Barátaik is igazán szerethetőek (még a gyakran idegesítő Bridgette is). A történetben van megcsalás, életfogytig tartó hűség, rengeteg bonyodalom, szenvedély, barátság, szívatások, humor… minden, ami egy jó Young Adult regényhez kell.

Amiért nekem tényleg különleges volt, az az, hogy én eddig úgy gondoltam nem sírok könyvön. Dehogynem. Ahogyan már az elején említettem én is éltem át hasonló helyzetet, mint a szereplők. Az írónőnek olyan hitelesen sikerült átadnia az érzelmeket, hogy megtörtem. Sok véleményt olvastam a könyvről mielőtt megvettem és azt vettem észre, nem vagyok egyedül ezzel a reakcióval. Eddig is tudtam, hogy egy történet sok érzelmet kifjthet az olvasójából, de azt nem, hogy ennyit. Nevettem amikor szívatták egymást, izgultam, hogy megtörnek-e szereplőink, elvigyorodtam az aranyos részeken, sírtam a szomorúságtól, a csalódottságtól és a meghatódottsától. Igen ezt a sok-sok érzelmet ez az egyetlen könyv váltotta ki belőlem. Ridge-nek ugyanolyan gondolatai voltak amikor a szíve ketté szakadt, Sydney ugyanúgy érzett mint én sokszor, Maggie ugyanúgy nem vágyik arra, hogy megmentsék ahogyan én sem, Warren ugyanúgy védené a barátait mint én. És szerintem nem csak én találom meg a hasonlóságot a szereplőkkel, hanem mindenki más is aki elolvassa.

Az eredeti terv szerint még a hétvégén bőven kitartott volna a könyv. Kedden kaptam kézhez és csütörtökre már kiolvastam. Nem bírtam letenni és inkább fenn maradtam hajnali 2-ig csak, hogy megtudhassam hogyan végződik a történet. Amint befejeztem hirtelen üresség támadt bennem, hiszen én még szívesen olvastam volna tovább a történetet.

Átlagos emberekről szól és mégis egy különleges történet. Képes átadni a valós érzelmeket és nincs totálisan tele unalomig ismételt klisékkel. Az írónő egyszerre képes minket megnevettetni és összetörni a szívünket, a szereplőkével együtt. Sajnos spoilerek nélkül többet írni a könyvről nagyon nehéz lenne, de remélem így is lesz olyan, aki egy nap talán elolvassa.

Introvertált, extrovertált… elég felkapott szavak, pedig sokan nincsenek tisztában a jelentésükkel. Az extrovertáltak nagyobb hangúak, könnyebben barátkoznak, az introverziós személyiségek befelé fordulok és nem barátkoznak olyan könnyen (általában). Természetesen mindkét jellemzés ki van sarkosítva, hiszen simán lehet egy introvertáltnak rengeteg barátja, az extrovertált meg lehet nem szeret bulikba járni.

Én határozottan az introvertáltak közé tartozom és mivel úgy vettem észre, hogy sok extrovertáltnak problémája akad világunk megértésével, szeretném elmagyarázni hogyan látunk néhány dolgot. Persze ez sem egységes minden emberre nézve, csak a saját véleményem.

Először is szeretünk egyedül lenni, de nem vagyunk magányosak. Sokan sajnos nem értik a két szó közti különbséget. Szeretünk elvonulni olvasni, rajzolni, írni, zenélni, festeni, filmet nézni… és ezek nagy része egyedüli tevékenység. Mellette szívesen vagyunk a barátainkkal is. Sokan tévesen úgy gondolják, hogy az introverz emberek nem járnak szórakozni sem. Ezt teljességgel meg tudom cáfolni. Én személy szerint imádok koncertekre járni, csak utána szükségem van egy kis én-időre. Ugyanez van a sulinál is. Szeretem, hogy hétvégén nem találkozom az osztálytársaimmal mert így „ki tudom pihenni” őket, hétfőn pedig örülök, hogy látom őket.

Ha már bulik és szórakozás, sokszor olyannak látnak mintha nem élveznénk. Pedig mi nagyon is jól tudjuk magunkat érezni. Lehet, hogy egy extrovertált emberkének szomorúnak tűnünk, mert végig a fal mellett vagy a leghátsó sorban állunk, de nekünk lehet az életünk egyik legjobb bulija. (Jó a legjobb koncerteken azért én is tudok tombolni)

Szeretjük a természetet. Vannak olyan időszakaim amikor szobanövényekhez képest is sokat vagyok a négy fal között, de amint kisüt a nap az a minimum, hogy sétálok egyet az utcában. Ha elég jó idő van szeretem kihasználni a nagy udvar nyújtotta lehetőségeket és kint táncolni, a kiserdőnkben piknikezni vagy csak az állatokkal játszani. Sajnos már nincsen cicánk, de amíg volt szinte már benn lakott a szobámban annyira szerettem a társaságát. Amennyire tudom szeretni a ragyogó napsütést, ugyanannyira szeretem amikor esik az eső. Ilyenkor kimegyek a teraszra (jobb időben az udvarra) vagy csak kinyitom az ablakot és hallgatom ahogyan kopognak a cseppek. Amit ilyenkor különösen szeretek az az esőillat, annyira jó ilyenkor beleszagolni a levegőbe. A lényeg, hogy az introvertáltak általában szeretik a természetet (falusiként lehet én kicsit jobban is).

A szobánk menekülőhelyként szolgál. Én konkrétan művészbarlangnak hívom a szobám. Ez az a hely ahová egy hosszú nap végén (vagy közepén) elvonulhatunk a többi ember elől feltöltődni. Itt vannak a filceim, könyveim, gitárom, jegyzetfüzeteim, a gépem és minden, ami nekem fontos. Hiába rendetlen gyakran a szobám, én kiigazodom rajta. Azt szoktam mondani, hogy a saját rendem van itt. Mások lehet meg is őrülnének ennyi időt töltenének a szobájukban, de én (és feltételezem a többiek is) innen nyerem az energiám nagy részét.

Még egy téves információ az introvertáltakról: nem szeretünk beszélni. De még mennyire, hogy szeretünk beszélni, csak nem mindegy miről és kinek. Például a „small-talk”-okat inkább kikerülnénk (ilyen amikor valakivel egy liftben utazol és elkezdtek a ”nagyon” érdekes időjárásról beszélgetni), de ha valaki a kedvenc témánkat hozza szóba (nálam pl. állatok, rajzolás, írás…) szinte be se áll a szánk. A filcekről simán le tudok nyomni egy 2 órás kiselőadást megállás nélkül, de ha valami olyan téma van amihez annyira nem értek/nem érdekel, akkor tényleg szinte meg sem szólalok, vagy a reakcióm kimerül abban, hogy „Ahha”. Sajnos emiatt gyakran tűnök érdektelennek, pedig csak nincs hozzászólnivalóm a témához. Az állításnak, amiből kiindultam olyan formán igazat tudok adni, hogy nem szeretünk feleslegesen beszélni. Amikor nem érezzük szükségét akkor nem beszélünk, de amúgy tudunk.

Mivel ilyen csendesek is tudunk lenni egy extrovertáltaktól harsogó világban nemigazán gondolják, hogy esetleg sokra is vihetnénk. Pedig az introvertáltak is lehetnek kifejezetten sikeres emberek. Sőt egy olyan csapatban, ahol mindenkinek megvan a saját feladata egy introvertált vezetővel bizonyítottan sokkal jobb eredményeket érhetnek el. Igaz, hogy egy olyan munka, ahol sokat kell szerepelni nem éppen nekünk való.

Jobban szeretünk írásban kommunikálni. Ez a mondat tökéletesen igaz. Mi sem bizonyítaná ezt jobba, hogy én most nem a YouTube-ra töltök fel videókat, hanem itt írom nektek ezt a cikket. Az, írásbeliség vonatkozik pl a pályázatokra, rendelésekre vagy minden másra, aminél előfordulhat, hogy telefonon hívnak. Ezeknél az eseteknél mindig azon drukkolok, hogy e-mailben jelezzenek vissza, esetleg SMS-ben, csak ne kelljen beszélnem idegenekkel. Volt már olyan, hogy hívtak és én sokáig nem mertem felvenni (igazából nem tudok racionális választ adni arra, hogy miért nem) pedig fel kellet volna. Ilyen volt, amikor a kismotoros jogsit csináltam és mint utólag kiderült (mire nagy nehezen felvettem) az oktató hívott, hogy a vizsgaidőpontot egyeztessük le. Vásárolni is jobban szeretek online, mint bemenni a boltba, még akkor is ha az gyorsabb lenne. A lényeg, hogy elsősorban idegenekkel szemben maximum írásban kommunikáljunk (igazából szerintem sokszor az se kéne).

Ha rákeresünk az introvertált kifejezésre még sok hasonló megállapítást találhatunk, nekem most gyorsan ezek jutottak az eszembe. (És mostanra értem el egy bejegyzésnek megfelelő szövegmennyiséget) Ha valakit jobban érdekel a téma, a világunk akkor nyugodtan nézzen utána. Lehetséges, hogy később még én is írok róla... meglátjuk, hogy alakul.

 Ha még több hasonló kép érdekel: http://introvertdoodles.com/

Azoknak akiket érdekel a téma és tudnak angolul  tudok egy videót is ajánlani: 

A családunkban szinte már hagyomány, hogy vagy jók vagyunk valamilyen művészeti ágban, vagy megszállottan rajongunk érte. Én az utóbbi kategóriát erősítem. Legnagyobb kedvenceim a festők, szobrászok, zenészek, és dekorcukrászok (igen ez is külön művészet).

Most egy festő, rajzos, szobrászról (igazából nem sikerült pontosan beazonosítanom). Stefan Koidl osztrák művész egyszerre tud fantasztikusan szép, és hátborzongató illusztrációkat készíteni. Elsősorban számítógépes, de hagyományos ceruzával készült műveket is láthatunk tőle, illetve szobrászként is megállja helyét. Most pedig jöjjenek a kedvenc képeim a teljesség igénye nélkül:

1. Bevezetésként néhány "szebb" kép

2. Mindig van egy nagyobb hal...

3.Életre kelt hegy

4.Retro robot

5.Szinte ugyanaz pár év eltéréssel

6. Odamennél hozzá?

7.Nem szívesen lennék abban a parkolóban

8.Szép álmokat!

9. Csak óvatosan erdők közelében!

10. Csak egy üres régi játszótér, vagy mégsem?

11. Ki milyen gyorsan menekülne innen?

12. Azt hiszem az erdőket inkább elkerülöm

13.Átjáró

14. Lehet a falaknak nem csak füle van...

15. Egyszerre gyönyörű és félelmetes

16. Nem ismerős a futó alak?

17. Az elhagyatott vidámparkokat is jobb elkerülni

18. Csernobil közelében

19. Milyen aranyos gyerekek...

20. Én nem pont így emlékszem a Mikulásra...

Itt a Krampusz is

21. Végül pedig a "klasszikus" démonok

Ha valaki vette a fáradtságot (és bátorságot) végignézni a képeket, az megállapíthatja, hogy igencsak furcsa ízlésem van. Remélhetőleg ezzel egy olvasómat sem ijesztem el. Valószínűleg még várható tőlem valamikor hasonló bejegyzés, akár egy másik művészről akár még Stefan Kloid műveiről (mivel most  enyhén fogalmazva rákattantam). Ha esetleg valaki tud hasonló illusztrációkat nyugodtan küldheti nekem. 

Képek forrása: https://designyoutrust.com/2018/02/welcome-mystically-beautiful-world-nightmares-superb-digital-art-stefan-koidl/

Amíg láthatatlanok vagyunk mindenképp szeretnénk, hogy figyeljenek fel ránk. Amint észrevesznek, rögtön visszavonulnánk az árnyékba. (Legalábbis legtöbbünk)

Én szinte mindig szürke kisegér voltam, a barátaim között én voltam a pótkerék. Gyakran fordul(t) elő, hogy fel sem tűnik másoknak, hogy ott vagyok. Nem túl jó érzés amikor tényleg nem vesznek észre és átmennek rajtam (szó szerint).

Egy kirándulás alkalmával beszélgettünk egy felsőbb évessel, aki szinte mindegyik osztálytársamra azt mondta, hogy látta már. Viszont engem állítása szerint még sosem látott. Mondjuk nem lep meg. A legtöbb szünetben még a helyemet sem hagyom el, nemhogy az osztályt. De akkor is, ne már, hogy még egyáltalán nem látott.

Régebben voltam olyan táborban, hogy a más iskolából jövő srácok már második nap tudták az összes lány nevét, természetesen az enyémen kívül. Én csak a „fehér pólós lány” maradtam. (Ma már fel sem ismernek fekete pólóban). Újságíró szakkörön az egyik srác „buszvárós lánynak” hívott és nehezen hitte el, hogy tényleg egy suliba járunk, mert előtte még ő sem látott.

Régebben sokszor akartam kikerülni ebből a szürkeségből, de amikor tényleg sikerült rájöttem, hogy nem nekem való a rivaldafény. Így továbbra is maradtam az árnyékban, viszont sikerült felfedeznem annak előnyös oldalát is. Itt mindegyik pont csakis a saját tapasztalatomból származik.

1. Ritkábban hívnak ki felelni

Mivel én alapból is a stréber/tanárkedvence kategóriában voltam így még ritkábban hívtak ki felelni, vagy táblánál feladatot megoldani, mint egy átlag diákot. Aki viszont mindig középpontban volt, lehetett bármennyire jó vagy rossz tanuló észrevehetően gyakrabban hívták ki felelni.

2. Mindegy hogyan nézel ki

Lehet, hogy épp rossz napod van és kócos a hajad, vagy leetted a pulcsid, de a láthatatlanságnak nagy előnye, hogy ez senkinek sem fog feltűnni. (Jó azért, ha már egy madárcsalád is beköltözhetne a hajkoronádba azt azért észreveszik)

3. Mondhatsz/csinálhatsz hülyeséget

Nyugodtan megteheted bármelyiket (persze azért ne marha nagy baromságra gondoljunk), hiszen lehet mások észre sem veszik, vagy ha észreveszik akkor is hamar elfelejtik.

4. Békén hagynak

Akár otthon, vagy iskolában, ha nem te állsz a figyelem középpontjában, akkor békén hagynak.  Nyugodtan csinálhatod, amit akarsz, nem fognak közben megzavarni. Sokszor azt se veszik észre ha különvonulsz.

5. Könnyen a frászt hozod másokra

Jó, ez lehet másoknak nem jelent akkora pluszt, mint nekem. Én kifejezetten élvezem amikor odalopódzom valaki mögé, láthatatlanságom révén pedig senki nem vesz észre, így könnyedén meg tudom ijeszteni az emberkét.

6. Tudod kik az igazi barátaid

Valószínűleg azok, akik nem vesznek észre társaságban, vagy csak akkor figyelnek fel rád amikor bajuk van, nem igazi barátok. Azok, akik tényleg a barátaid még akkor is figyelnek rád amikor egy nálad látványosabb személlyel/társaságban vannak, sőt próbálnak úgy bevonni a beszélgetésbe, hogy a másik fél is tudomást vegyen rólad.

Ez most egy lényegesen rövidebb bejegyzés volt, arról, hogy én hogyan élem meg hogy mások mellett észrevétlen vagyok. Nem valószínű, hogy mindenki másnak is ezek jelentik benne a pozitívumot, de én ezek miatt szeretem ezt a helyzetet.

Ez most egy tőlem nem megszokott bejegyzés lesz, egy történet.

Nika hirtelen egy házban találta magát, ami nem volt idegen számára, de nem volt az otthona sem. Járt már itt korábban és mégsem tudta hol van. Már álmodott erről a helyről többször is, nem ez volt az első alkalom. Ragyogó napsütés áradt be az ablakokon, kinn az ég tiszta volt. A hatalmas nappaliban egy kanapé és egy tv foglalt helyet. Az ablakokon kívül nem volt más kifelé vezető út. Innen csak felfele vezetett az út egy egyszerű lépcsővel. Megpróbálta bekapcsolni a tévét, de ahogy korábban, most sem működött. Mi máshoz is kezdhetett volna? Felment, követve ösztöneit és néhány emlékfoszlányt az előző látogatásából. Tudta, hogy ott várja őt valaki vagy valami. Elindult, fel lassan lépkedve a lépcsőfokokon. Körben 5 sima fehér ajtóval találta szembe magát. Mindegyik ajtó alól fény szűrődött ki. De az egyik, a baloldali fényét egy árny törte meg. A formáját nem lehetett kivenni, nem tudta élő ember-e vagy tárgy. Kíváncsi volt, de bátortalan. A középső ajtón próbált először bejutni. Nem ment, zárva volt. Próbálkozott a másik hármon is. Nem meglepő, itt sem jutott be. Még sosem sikerült összeszedni bátorságát, hogy megpróbálja az utolsót. Ilyenkorra mindig vége van. Mindig felébred mire odáig jutna. Most nem. Nem történt semmi.

-Csak nem lesz belőle baj - gondolta. Odament az ötödik ajtóhoz. Lenyomta a kilincset és nem meglepő módon kinyílt. Bent a szoba jobb oldalán egy ágy állt, baloldalt egy íróasztal, tele rajzokkal. Kiderült mi, vagyis inkább ki állta a fény útját. A szoba közepén egy kapucnis emberke ült, lehajtott fejjel. Nem mozdult. Nem reagált arra sem, hogy valaki belépett a szobába. Ez pedig egyre kíváncsibbá tette Nikát.

Odament az asztalhoz, ahol a rajzokat látta. Nagyrészük csak fekete firka volt, de akadt köztük néhány figura és tájkép is. Magányos fák, elhervadt virágok és szörnyek, démonok. Hatalmas gonosz karmok, éles fogak, voltak magas és vékony, vagy épp alacsonyabb de annál rémesebb alakok. A közös mindben a fekete volt. És a lendületes vonalak, amiken látszott, hogy valószínűleg haraggal rajzolták őket. Egyetlen dolog volt más színű, a szemük. Élénk vörös, ami szinte világított. Félelmetesek - gondolta. Miután végignézte a rajzokat a tekintete a szoba közepén ülő, még mindig mozdulatlan alakra vándorolt.

Teljesen szürkébe öltözött, a kapucni pedig egész arcát takarta. Nika nem tudta mit kezdjen a helyzettel. Idáig még sosem jutott el. Nem mert megszólalni, vagy hozzáérni. Tekintve, hogy még mindig nem történt igazából semmi megérintette a srácot (legalábbis testalkata erre engedett következtetni). Nem mozdult. Nem történt semmi. Még mindig. Egy hirtelen ötlettől vezérelve leemelte a csuklyát a fejéről. Sokféle dologra számított de erre nem. A fiú szeme helyén csak sötétség volt. Arcán mintha fekete könnyek futottak volna végig. Nika azt hitte rosszul lát, de nem. Az idegen szemei kifolytak helyükről, a sötét könnyek pedig egyre lejjebb csúsztak arcán. Felemelte fejét és csak annyit mondott:

-Engem már nem bánthatnak.

Ezzel a kinti napsütés hirtelen elszállt, sötétség borult a világra. Az ablak betörött és egy sikoly hangzott. Még Nika sem tudta, hogy ez az ő hangja-e vagy másé. A sötétség szép lassan betöltötte a szobát végigkúszott a falakon, a padlón egyenesen Nikát célozva. Kimenekült az ajtón de már az is feketévé változott. Ahogy a másik négy ajtó is. Mindegyik alól a sötétség szivárgott át. Nika lemenekült a lépcsőn és visszanézve már nem látta az ajtókat, sőt a lépcső tetejét se csak a mindent elnyelő sötétséget. - Vége kell, hogy legyen. Véget kell már érnie - gondolta.

A nappaliban sem talált menedékre. Innen nem mehetett sehová, s a sötétség csak egyre nőtt. Elérte őt és ezzel együtt a rajzokon látott démonok is. Most biztos volt benne, ő sikít. A vörösen ragyogó szemek szinte belé hatoltak minden erejétől megfosztva. És megértette miért mondta a fiú, amit mondott. Keresett valamit, amivel küzdhet, de nem talált. Mintha a feketeségen és démonokon kívül semmi nem lenne, mintha minden más beleolvadt volna a sötétbe. Érezte a démonok sokaságát, érezte a fájdalmat, amit okoznak. Nem kellett volna bemennie oda, csak fel kellett volna ébrednie, mint minden más alkalommal. De most máshogy történt. A szörnyek már elviselhetetlen fájdalmat okoztak, elkezdett sírni. Érezte, hogy ez más, mint amikor csak a fájdalom vagy szomorúság miatt sír. A könnyek sűrűek voltak és még nagyobb fájdalmat okoztak.

És már tudta, ugyanaz vár rá, mint a fiúra a kapucniban. Most ott ül ő a második szobában és várja a következőt, aki soha nem ébred fel álmából.

Egyre többször látom, hogy a képmutatás majdnem olyan természetes az embereknek, mint a lélegzés. Megpróbálok ebben a bejegyzésben én nem az lenni, pedig a való életben én is az vagyok. Ahogy mindenki más is. Igen, biztos vagyok benne, hogy valamilyen szinten még te is aki éppen ezt olvasod.

Számomra ez kifejezetten idegesítő dolog, (akkor is amikor éppen én magam vagyok képmutató) és szerintem sok más embernek is. De miért csináljuk ezt? Miért lenne nekünk ettől jobb? Szerintem így próbáljuk elhitetni magunkkal és a nagyvilággal, hogy mi jó emberek vagyunk. Még akkor is amikor épp nem vagyunk azok. Mi mégis mások elismerésére vágyunk (vagy legalább szeretnénk elkerülni a megvetésüket). És én ennek ellenére is próbálom azt bizonygatni, hogy nem érdekel mások véleménye. Persze, hogy érdekel, mint ahogy mindenki mást is, csak más-más mértékben. Végülis így vagyunk összerakva. Ezért képesek vagyunk különböző viselkedésformát felvenni a különböző emberekhez.

Amíg a másik rá nem jön arra, hogy nem a valós énünket mutatjuk addig az esetleges lelkiismeretfurdaláson kívül nincs nagy gond, az igazi problémák akkor lesznek, ha a másik rájön. Elég nagy csalódásokat tudnak ilyenkor okozni az embernek. Eddig én próbáltam ezt, hogy csalódjak másokban figyelmen kívül hagyni. Még most is úgy gondolom, hogy bizonyos mértékig elmegy (hiszen, mint említettem valamennyire mindenki képmutató), de vannak olyan szituációk, amiket én is soknak tartok. Például, ha valaki szinte már idegesítően sokszor kiemeli magyarságát, de a Himnuszt nem tudja telefon nélkül végig állni. Vagy amikor valaki nagy motorosnak vallja magát, aztán egy évben kétszer jó, ha felül a motorra. Vagy a divatrockerek, akik csak addig hordanak bakancsot, bőrdzsekit és zenekaros pólót amíg divatban van, ilyen zenét meg aztán pláne nem hallgatnak. Mondjuk még ezek is olyanok, amiket egy darabig el lehet nézni. Viszont a legnagyobb pofátlanság és képmutatás szerintem, amikor megtudod, hogy kibeszélnek a hátad mögött, úgy, hogy tudod a szemedbe nem mondaná. Főleg, ha ezt egy számodra fontos személy teszi.

Szörnyű érzés amikor valakiről, akiben megbízol kiderül, hogy teljesen más, mint amilyennek gondolod. Amikor még ha néha nehezedre is esik, de kedves vagy vele erre azt hallod vissza, hogy elszidott mindennek. Nem mondom, hogy repesnék az örömtől, ha a szemembe mondaná, de valamivel mégis jobb lenne, mint ez. Velem személy szerint kedves, néha kissé semmilyen, de egyáltalán nem olyan, mint aki gyűlöl. És mégis így van.

Másik kedvencem, amikor valaki „minta barát” és ő aztán tökéletes és mindent jól csinál. Aha, persze. Ez csak szerinte van így, mert általában addig nem jut el, hogy meghallgassa a másik problémáit, vagy ha esetleg meghallgatja konkrétan leszarja. Viszont egy-két nappal később már hallhatjuk a sztorit tőle, a „nagy megmentőnk” szerepében, mert hát persze, hogy ő segített (amúgy nem).

Mi a tanulság? Sose tudod kiben bízhatsz meg, mert mindenkinek van olyan oldala amit csak másoknak mutat és elfelejti, hogy esetleg erről az oldaláról is tudsz.

Most ez egy rövidebb bejegyzés lett, de nem is olyan, mint a legtöbb eddigi, tényekkel alátámasztott, inkább csak egy személyes tapasztalatokon alapuló.

+A zene honnan a cím jött: https://www.youtube.com/watch?v=bVKfxnK0EXI

Szinte nincs is olyan ember, akinek ne lenne valamiféle véleménye a testfestésről. Én személy szerint odáig vagyok érte, ezért úgy döntöttem indítok egy sorozatot a témával kapcsolatban. Kezdve a tetoválások kialakulásával és történetével.

A tetoválás azon kevés dolog közé tartozik, ami egyaránt megtalálható a fejlett nyugati és a törzsi kultúrákban is. Szinte minden korban az emberi élethez kapcsolódott, igaz más-más módon. Maga a tattoo szó a tahiti "tatau" szóból ered, jelentése: nyomot hagyni valamin.

Valószínűleg véletlennek köszönhetjük a tetkók létezését, feltehetőleg az ősemberek sebeibe kerülő kosz és korom volt, ami elindította ezt az egészet. Az első ismert emberi tetoválás az Alpokban talált kb. 5300 éves Ötzi testét díszítik. Bőrén egy keresztet és néhány párhuzamos vonalat láthatunk. Jelentésük és az, hogy milyen technikával készültek nem ismert. Időszámításunk előtti IV. évezredből maradtak ránk olyan egyiptomi szobrok, amelyeken tetoválást ábrázolnak. Egy thébai múmián is találtak egyértelmű festéknyomokat. Kerültek elő ebből az időből mezopotámiai agyagszobrok is amelyeken tetoválás-szerű minták fedezhetők fel.

A görög korban a trákok a nemesség jelképének tekintették a testfestést. Maradtak fenn festmények frig és trák tetovált karú nőkről az i. e. V. századból. A görög katonák rangjuk jelzésére használták a tetkókat. A Pénelopé (görög) név jelentése: "csíkok az arcon". A rómaiak bűnözők és rabszolgák bőrébe véstek jeleket.Véres sebeket véstek az emberek bőrébe, majd különböző anyagokat dörzsöltek a friss sebbe (pl: szén, rozsda, növények…) További írásos emlékeket találhatunk az ókori időkből az asszírok, agathürzek, mosszirok, piktek és skótok tetoválásairól.

Japánban a 720-as években egy krónika említi az akkoriban megszokott vallási témájú, főként az arcot díszítő tetoválásokat. A színes minták csak az 1700-as években jelentek meg a közemberek testének díszítése érdekében.

Az afrikai törzseknél az arcukon lévő tetoválásból meg lehet állapítani melyik törzshöz tartozik az illető. Új-Zélandon pedig egy halott tiszteletére készített szobornál gondosabban odafigyelnek a tattoo minták pontos ábrázolására, mint az arcvonásokra. Maori, szamoai és hawaii törzsek tetoválásai a mai „divatban” is elterjedtek. 

Európába matrózok hozták be a tetkókat újra az 1600-as években. A 19. század második felében Magyarországon az arisztokrácia körében terjedt el, így pl. gróf Széchenyi István is rendelkezett tetoválással. A 19-20. századbanelsősorban a börtönökben használták., főként annak jelzésére, hogy a társadalmi rendszeren kívül állnak. Minden tetoválásnak megvolt a maga jelentése. A könnycsepp gyilkosságot, a nyolcágú csillag tolvajlást, a sellő pedig gyermekek molesztálását jelentette.

Egy 1948-ban talált szinte teljesen konzerválódott férfi majdnem teljes testét beborítják a mágikus, illetve realisztikus állatfigurák.

A 20. század végére a lázadás egyik fontos jelképe volt, így főként punkok és rockerek tetováltattak, bizarr és felhívó jellegű mintákat. Ők is azt akarták szimbolizálni, hogy a rendszeren kívül állnak.

A 21. századra széles körben elterjedtek a tetoválások. Ebben nagy szerepet kaptak a sztárok és a média. Ma már minden negyedik 18-30 év közötti ember visel a testén valamilyen tetoválást, függetlenül attól, hogy a társadalomban milyen helyet foglal el. Korunk sokszínűsége látszódik a ma meglevő technikák és minták változatosságából is, hiszen szinte végtelennyi motívum kerülhet fel a testünkre.

Egy korábbi bejegyzésben írtam a sorozatfüggőségről és a sorozatok negatív hatásairól, megígértem, hogy hozok érveket a sorozatnézés mellett is. Végülis, ha annyi ember szereti, csak nem lehet valami szörnyű, sátáni dolog. És tényleg nem az.

Először is fontosnak tartom leszögezni, hogy a mértéktartás nagyon fontos. Az előző cikkben is próbáltam azt kiemelni, hogy a probléma a túlzásba(!) vitt TV/laptop/telefon… előtt töltött idővel van. Nem maga a tevékenység a rossz, hanem az ahogyan sokan csinálják, az, amikor már ráfüggnek. Mértékkel még hasznosak is lehetnek a sorozatok, elég sok dologra.

1. Beszédtéma

Sokszor adódik olyan helyzet, hogy egyszerűen nem tudod miről beszélgess a másikkal. Erre egy-két sorozat nagyon jó megoldás lehet, hiszen, ha mindketten/mindannyian nézitek akkor meg tudjátok beszélni, kinek mi tetszett, mi nem tetszett, mennyire várjátok az új részt, kedvelitek az új szereplőt, minek kellett kiírni a régit… Ha pedig nem ugyanazt nézitek, mesélhettek a másiknak arról, amit ti kedvencetekről és esetleg még kedvet is kaphat hozzá, illetve ő is elmesélheti annak a sztoriját, amit ő néz, és így neked is lesz egy új ötlet, hogy mit nézz legközelebb.

2. Fejlesztheti a memóriát

Ha olyan sorozatot nézel, aminél, sokat kell várni a részekre az jó hatással lehet az emlékező képességedre, ugyanis így újra fel kell idézned az előző részben történteket, hogy értsd a soron következőt. Ez nem tűnik túlságosan megerőltetőnek, pedig ezzel is tudod edzeni az agyad.

3. Taníthat új dolgokat

A sorozatok világából rengeteg dolgot megtanulhatunk. És ilyenkor nem feltétlen kell a kifejezetten tudományos sorozatokra gondolni. Például nekem régi kedvencem az Anubisz házának rejtélyei, amiből rengeteg új információt tudhattam meg az egyiptomi kultúráról. Általában észre sem veszed miközben ilyen módon tanulsz és lehet, hogy több megmarad a fejedben, mint ha az iskolában hallottad volna ugyan ezeket a tényeket a száraz tananyagban.

4. Eladók szemszöge

Nekik kifejezetten jók a sorozatok, főleg, amikor valamelyiket nagyon felkapja a közönség. Ilyenkor rengeteg olyan terméket tudnak eladni, amit lehet, hogy ezek nélkül nem lenne ilyen könnyű. Pl. lehet, hogy már ez lesz a 40. telefontokod, de muszáj megvenned mert a kedvenc sorozatod logója van rajta, vagy a kisgyerekek képesek megvetetni egy füzetet a szüleikkel mert a kedvenc szereplőjük van rajta.

5. Nyelvtanulás

Nekem ez az egyik kedvenc indokom a sorozatozás mellett. Sok olyan rész/évad van, amit még vagy egyáltalán nem szinkronizáltak. De, ha az előző bejegyzésben leírtak szerint, szépen ráfüggtél egy sorozatra akkor kénytelen vagy (a legtöbb esetben) angolul tovább nézni. Először lehet nem könnyű egyszerre figyelni a feliratot és magát az epizódot, de szép lassan megérted azt is amit mondanak olvasás nélkül. Engem mostanra már kifejezetten zavar a magyar felirat, mert sok mondatot nem úgy fordítanak, ahogyan azt én tenném, így általában ki is kapcsolom ezt, vagy eleve nélküle nézem. Ameddig feliratosan nézel egy sorozatot, az megtanulsz gyorsabban olvasni. Onnantól pedig, hogy már meg is érted amit mondanak, javulhat a szókincsed és láthatod gyakorlatban is az angol nyelvet és ez szerintem sokkal jobb nyelvtanulási módszer mint, hogy az órákon magoljuk be a mondatokat, amiket utána úgysem fogunk használni.

6. Gondolkodás

Vannak sorozatok amik arra késztetnek, hogy gondolkodj. Például a bűnügyi sorozatoknál gyakran fordul elő, hogy mi már hamarabb összerakjuk, hogy ki tette mert közben már agyalunk rajta. Ennek lehet az ellentettje is amikor nem jövünk rá, de amint kapunk magyarázatot elkezdünk kattogni rajta, hogy ez eddig miért nem jutott eszünkbe. Esetleg olyan is lehet, hogy nincs konkrét lezárása egy sorozatnak, mert félbehagyták, várni kell a következő évadra vagy egyszerűen csak ilyen befejezést szántak neki. Ilyenkor sokszor akaratlanul is tovább gondoljuk a történetet.

+1 találtam témát két bejegyzéshez is. A sorozatok nélkül ezeket sem írtam volna meg.

Mostanában egyre gyakrabban tapasztaltam, hogy az emberek főleg a rossz dolgokra koncentrálnak és sokkal nehezebben veszik észre az élet boldog pillanatait. Pedig ezekből is akad bőven, csak tudnunk kell, hogyan engedhetjük be ezeket az életünkbe. És ha már tudjuk mire figyeljünk, láthatjuk, hogy az élet sokkal boldogabb is lehet.

Ha körülnézünk a buszon, a boltban, iskolában, munkahelyen a legtöbbször lehangolt, szomorú arcokat látunk. Inkább az lep meg manapság, ha valaki vidám. Régebben szokásom volt kis „teszteket” csinálni a buszon, hogy hányan mosolyognak vissza, ha rájuk vigyorgok. Elkeserítően alacsony volt ez a szám. Olyannyira, hogy a harmadik nap után már engem is kezdtek lehangolni a sok negatív vagy semmilyen visszajelzésekkel. Ez a pesszimizmus, negativitás pedig télen a folyamatos szürkeség és néhány egyéb személyes esemény után teljesen átragadt rám is, ami egyértelműen nem jó, így most szeretném az alább felsorolt változtatásokat elsőként saját magamon tesztelni.

Ahogy egy ismerősöm mondani szokta: „A boldogság csak döntés kérdése”. Úgyhogy most megpróbálok összegyűjteni pár dolgot, amivel könnyebben megláthatjuk a dolgok jó oldalát.

1. Gépek helyett emberek

Szinte mindenhol ott van velünk az okostelefon, sokaknál otthon a laptop/PC/tablet is és sokszor miután hazamegyünk csak ezeken keresztül kommunikálunk a másikkal. Iskolában szünetekben hiába vagyunk együtt, sokan csak a telefonjukat simogatják és fel sem tűnik, hogy körülöttük zajlik az élet (ha nem ugyanilyen emberekkel van körülvéve). Például suli után beültök valahova enni, tesztek pár kört amíg a buszra kell várni és egy csomó új infót megtudhattok a másikról. Meg amúgy is, nincs is annál jobb időtöltés, mint amikor azokkal lehet az ember, akiket szeret. És sokkal jobb amikor ott áll melletted egy hús-vér ember, nem csak egy chat-fej a telefonodon. Igen tudom könnyű ezt mondani miközben épp laptopról írok, mellettem pedig itt van a telefonom. De napközben próbálom a telefont a táskámban tartani és a lehető legkevesebbszer érte nyúlni (ami változó, hogy mennyire jön össze)

2. Ne idegeskedj azon, amit nem tudsz megoldani

Sokszor agyalunk feleslegesen olyan dolgokon, amiket már nem tudunk befolyásolni. Erre nagyon jó példák a dolgozatok: megírod legjobb tudásod szerint, beadod és utána még képes vagy két hétig azon izgulni, hogy hányas lesz. Pedig nincs értelme. Onnantól, hogy beadtad már nem tudsz rajta változtatni. Van egy másik jó példa is: az időjárás. Ha nevetsz, ha sírsz akkor is ugyanúgy esik az eső, fúj a szél vagy épp süt a nap. Ez ellen nem tudsz mit tenni. Próbáld meg a legjobbat kihozni a helyzetből és ne idegeskedj fölöslegesen miatta. Így rengeteg plusz aggódástól tudod megkímélni magad és esetleg más problémáid megoldására is több időd lesz.

3. Problémamegoldás

Ha már az előző pontban leírtak alapján sikerült egy kis idegeskedéstől megszabadítani, elkezdhetsz dolgozni azon, hogy azokat a problémáid, amelyekre hatással vagy mivel lehetne megoldani. Az sosem segít, ha csak félresöpröd ezeket (tapasztalatból tudom), mert így újra és újra előjönnek és mindig jobban zavarnak majd, mint előtte, így sokat javíthat a helyzeten, ha minél hamarabb nekilátsz ezek elintézéséhez.

4. Természet

Bármennyire is klisének hangzik, tényleg hangulatjavító hatása van a természet közelségének. Végülis, ki ne szeretné a madárcsicsergést (elnézést ha valaki tényleg nem szereti), vagy (ha már tavasz van) a kis virágokat az út szélén, árokparton? Engem a legjobban az erdő és a víz közelsége tud megnyugtatni, de ismerek olyat, aki az esőben szeret sétálni, vagy olyat, akinek szél zaja segít.

5. Tegyél másokat boldoggá

Nem kell itt világmegváltóan nagy dolgokra gondolni. Elég egy apró szívesség, egy kis kedvesség. Lehet, hogy valakinek csak arra van szüksége, hogy meghallgasd. Neked ez maximum 10 percbe telik, a másiknak pedig az egész hetét feldobhatod vele. Ilyen kis apróságok közé tartozik az is, ha mosolyogva ráköszönsz a buszsofőrre, eladóra, portásra, kinyitod mások előtt az ajtót, megdicsérsz valamit a másikon. Ha látod, hogy az illető elmosolyodik, örül a kedvességednek, az téged is boldogsággal tölt el.

6. Keresd az apró örömforrásokat

Alapjáraton nem gondolnánk, hogy szembejöhet velünk a boldogság. Vagy mégis? A kisgyerekek általában kifejezetten boldogok szoktak lenni. Mert észreveszik a legapróbb jó dolgokat is és képesek nekik örülni. Vagy például ott vannak a kutyák, már attól feldobódnak, hogy hazaérsz és megsimized őket. Vedd észre, hogy süt a nap, az árokparti kis virágokat! Lásd, hogy az a lány, akit az utcán láttál a kedvenc zenekarod pólójában volt, a srác, aki elsétált melletted hasonlít a kedvenc könyv/filmszereplődre. Örülj annak, hogy hallottál egy jó zenét, olvastál egy jó cikket. Próbálj mindent optimistaként szemlélni. Ha keresed, egyre több ilyen apróságot veszel észre, ami még egy rosszabb napon is képes lehet felvidítani. Nekem most ilyen örömforrás az is, hogy csak pár napja üzemel a blog, mégis már van, aki várja ezt a bejegyzést.

7. Néha legyél szomorú

Most azt gondolhatja pár olvasó, hogy mi van? Egész eddig arról volt szó, hogy minél boldogabbak legyünk, most meg legyünk szomorúak? Igen, tudom ez így furának tűnhet, de máris megmagyarázom. Vannak olyan élethelyzetek amelyekkel tényleg nem tudsz mit kezdeni, és nem is könnyű elfogadni (például valakinek a halála) és igenis ilyenkor szomorúak vagyunk. Nem fognak felvidítani a virágok és kis kedvességek. Ilyenkor hagyd meg magadnak az időt arra, hogy búslakodj (de ne ess túlzásba) mert csak így fogod tudni később lezárni magadban. Így bármilyen furcsa is az igazi boldogsághoz szükség van erre a letörtségre is.

Így első körben ezeket sikerült összeszednem. Remélem lesz, akinek tudtam ezzel valamennyit segíteni megtalálni a mindenki által olyannyira keresett boldogságot.

Manapság mindenki néz valamilyen sorozatot, legyen az romantikus, tudományos, krimi, fantasy… mindenki megtalálja a neki valót. Nem kell rá heteket várni, hogy új részek legyenek, nem kell arra várni, hogy mikor lesz már a tévében, hiszen nagy részük egy kattintással elérhető. Miért függünk rájuk ennyire? Miért van az, hogy sokszor jobban érdekel egy szereplő sorsa, mint a saját életünk? Miért határozzák meg ennyire az életünk?

Akkor döbbentem rá, mennyire nagy hatással vannak ránk a sorozatok amikor lejátszódott ez a beszélgetés köztem és húgom között:

-Szeretnél valamit átbeszélni a szóbelire?
-Most hagyjál, depizek. Lehet, hogy meghal az egyik szereplő a sorimban. De még nem biztos, nála sosem lehet tudni.

Most komolyan, ennyire fontosak nekünk ezek a karakterek? Nemrég halt meg húgom macskája és mégis jobban megviseli, hogy lehet meghal az egyik szereplő (végül kiderült, nem hal meg).

Szerintem ez nem normális. Miután neten utána olvastam a témának, kiderült, hogy sokan foglalkoznak ezzel és nem csak nekem tűnt fel a dolog irrealitása. Lássuk a sorozat-függőség okait és hatásait.

Egy átlagos epizód 40-45 perces, ebből vannak, akik képesek egyhuzamban akár 10-et is megnézni. De most csak kisebb számokban gondolkodva, megnézel 3-4 részt, ami még nem is tűnik soknak, de 1,5-2 órát elvesz az életedből. 2 óra semmittevés. Csak ülsz/fekszel a képernyő előtt és rosszabb esetben tényleg nem csinálsz semmit közben. Ha csak a fizikai hatásait nézzük nem tesz túl jót az egészségünkkel ez.

A legtöbb sorozatgyártó cliffhanger-hatásra megy rá. Ezek azok a részek egy-egy epizód végén amikor nyitva hagynak egy kérdést, nem derül ki a folytatás. Muszáj megtudnod mi fog történni. Tényleg összejönnek? Lelepleződik? Meghal? Mi lesz most? Ez teszi izgalmassá a sorozatot, mi pedig az izgalom miatt leszünk függők. Ez egyfajta kényszert kelt bennünk arra, hogy meg kell nézni még egy részt, meg kell tudnunk a folytatást. Az epizódok végére csak egy kisebb cliffhangert tesznek, míg az évadok végén általában egy nagyobb fordulat vár minket, arra ösztönözve, hogy nézzük még tovább a sorozatot. Biológiai szinten is ösztönöz minket a folytatásra, akár a tudatunk alatt is.

Egy másik megközelítés szerint a sorozatokba menekülünk a valóság elől. Ott minden vidámabb, szebb, érdekesebb, így hamis elvárásokat is ébreszthet magunkban a valós világgal szemben. Minden sorozatban találunk valakit, akinek szívesen a bőrébe bújnánk és amíg a sorozatot nézzük, úgy érezhetjük mintha mi is ott lennénk vele. Gyakran akár „szerelmesek” is lehetünk a karakterekbe. Ezért is minél több időt szeretnénk eltölteni az adott világban, az adott „emberekkel”.

Azt, hogy egyre több részt nézünk meg az agyunk egyfajta teljesítményként fogja fel. Olyan, mintha minden egyes epizóddal egy szinttel feljebb lépnénk. Így minden „szintlépés” után az agyunkban boldogsághormon termelődik, így a saját testünk ösztönöz minket arra, hogy folytassuk a tevékenységet.

Ott van még az is, hogy ha este nézzük a sorozatot, a képernyő fénye miatt nehezebben tudunk elaludni. És ha már nem alszunk, akkor miért ne néznénk meg még egy részt? És akkor már még egyet, aztán megint nem tudunk elaludni, úgyhogy még egyet. És ez megint egy ördögi körré teljesedik ki. Mire észbe kapunk már reggel van, mi pedig semmit nem aludtunk.

Tekintve, hogy eddig nagyrészt azt ecseteltem, miért nem jó sorozatot nézni, szeretnék a mellettük is érvelni egy kicsit. Mivel ez már egy nagyon hosszú bejegyzés lenne így a sorozatok másik oldalát egy másik bejegyzésre tartogatom. És remélem ebből is szeretnétek „még egy részt!”.

forrás:
http://mindset.co.hu/a-kepernyo-csapdajaban-mit-kell-tudni-a-sorozatfuggosegrol/
 

Március 3

Az év 62. napja, az évből még 303 nap van hátra

Névnapok: Kornélia, Frederik, Frigyes… (forrás: Wikipédia)

Cortez szülinapja. Ha valaki esetleg nem tudná. (SzJG)

Számomra ez az a nap amikor a történetünk elkezdődött, amikor igazából elkezdődött.

Még mindig emlékszem arra, ahogy a többiek bíztattak, hogy mondjam el neked mit érzek, de nem mertem. Folyton angol dalszövegeket írogattam, mert tudtam, úgysem érted. Pedig, ha értetted volna nem ezen a napon írnék. Minden nap vártam, hogy megkérdezd „Én vagyok az első?”, te csak a matekleckére gondoltál. Én minden egyes alkalommal sokkal többre, és már hiába nem vagyunk együtt Te leszel nekem mindig az első. Szinte minden dalszöveg, amit leírtam hozzád kapcsolódott és Te erről nem is tudtál.

Egyszer elvitted az egyik lapot, hogy lefordítsd. Haragudtam, mert kitépted azt a lapot, de mégis örültem, mert neked szólt. Másnap visszahoztad, nem fordítottad le, de írtál valamit a másik oldalára: Valamit valamiér 06********* (még mindig fejből tudom). Hirtelen nem is tudtam mit kezdjek vele, nem bírtam letörölni a vigyort a fejemről, és gyorsan zsebre vágtam a papírt. Egész nap azon agyaltam, hogy délután felhívjalak-e. Szünetben próbáltam beszélni veled, de rájöttem inkább telefonon kéne. Amikor hazaértem szerencsére senki nem volt otthon, nem is tudták volna mi van velem. Sokáig csak bámultam a lapot és azt a két sort. Már nem érdekelt az idézet, amit én írtam rá, csak a másik oldal. Szép lassan, figyelve, hogy minden számot jól írjak bepötyögtem a telefonomba. És csak néztem. Néztem a 11 számjegyet, ami hozzád tartozott. Csak ültem a kanapén és vártam. Vártam a bátorságra, hogy rányomjak a hívásra. Megtörtént, megnyomtam a gombot.

„Most mi lesz? Mi van, ha felveszi? Mit mondok neki? És ha nem veszi fel? Mi van, ha nem is érdeklem? Mi van, ha rosszkor zavarom?” Ezek és még milliónyi kérdés villant át rögtön az agyamon. Hirtelen el is szállt a bátorság és 2 csörgés után kinyomtam. „Mi van, ha visszahív, mit mondok?” És ezzel a gondolattal ki is kapcsoltam a telefont és egy hirtelen mozdulattal eldobtam. Ezt máig nem tudom megmagyarázni. Csak ültem és bámultam a földön heverő telefont és a papírlapot.

Csütörtök volt, így sietnem kellett vissza táncra. A fecnit a zsebembe raktam, ugyanúgy hajtva ahogyan Te hajtottad. Gyorsan összekaptam a cuccom, a telefonom (vissza is kapcsoltam) és rohantam edzésre. A lányoknak vigyorogva mutogattam a lapot, rajta az írásoddal, és akkor megszólalt a telefonom. Ilyen gyorsan még sosem kerestem elő a táskámból semmit. Megláttam a neved és hirtelen még azt is elfelejtettem, hogyan kell felvenni a telefont. Végülis sikerült, de nem tudtam mit mondjak. Köszöntem. Köszöntél. Annyira nem tudtam mit kéne csinálnom és nem voltam benne biztos, hogy tudod, hogy én hívlak, bemutatkoztam. Mire mondtad tudod. Elkezdtem makogni, hogy igazából miért hívtalak, de hamar be kellett látnom, hogy nem könnyű úgy telefonálni valakivel, hogy a táncoscsapat fele figyel, ketten meg még ugrálnak is körülöttem, hogy ők bele akarnak üvölteni a telefonba (amit értelemszerűen nem hagytam nekik). Bocsánatot kértél amiért nem vetted fel (idézem: „Bocsánat a nem fogadott hívásomért”), de többet akkor nem tudtunk beszélni. Nekem mennem kellett táncra, úgyhogy abban, maradtunk, hogy majd szemtől-szemben talán jobban sikerül. Az egész estét végig vigyorogtam.

Másnap vigyorogva mentem suliba és vártalak. Megérkezett a tesód, de te sehol nem voltál. Kérdeztem merre vagy és mint kiderült sportfelvételin vagy (nekem legalábbis ezt mondták). Aznap én voltam a portás a legjobb barátnőmmel és természetesen neki is el kellett mesélnem az előző délutánt. Ő is majdnem annyira vigyorgott, mint én. A nap többi része lassan telt. Délután a telefonomat nézegettem, azon agyaltam hívjalak-e. Képes voltam ez miatt ráírni táncosokra. Azt mondták hívjalak. Megnyomtam a hívást és vártam. Egy csörgés, két csörgés… sok csörgés, hangposta. Nem vetted fel. Egész délután a telefont figyeltem és vártam, hogy megszólaljon. Nem mozdultam mellőle. A többiek kb. 2 percenként kérdezték, hogy már visszahívtál-e. Minden alkalommal szomorúan rávágtam, hogy nem. Amikor hazaértek szüleim, szokás szerint kimentem hozzájuk a konyhába. Elfelejtettem a telefont vinni magammal. Látszik milyen az én szerencsém, abban a fél órában hívtál. Nem tudtam, hogy most akkor hívjalak-e vagy ne. Végül visszahívtalak. Most felvetted. 20 percig beszéltünk. Kellett egy kis idő mire összeszedtem magam annyira, hogy képes legyek normális mondatokat összerakni. Végül sikerült elmakognom, hogy bírlak. Ennél nehezebb dolgot még sosem kellett mondanom. Igazából nem reagáltál semmit rá, de elkezdtünk beszélgetni. Elmeséltem, hogy farsangkor a saját szerencsétlenségemen nevettem, te pedig azt, hogy min nevettél minden egyes nap. Leraktuk és abban maradtunk, hogy még beszélünk. Nem mondtunk időpontot, nem beszéltük meg mikor, nem beszéltük meg, hogy telefonon, vagy személyesen. Csak leraktuk. Én csak vigyorogva ültem a székemen és próbáltam felfogni az elmúlt 20 percet. Le sem lehetett törölni a fejemről a mosolyt. Nem beszéltük meg, hogy most akkor járunk-e, vagy suliban mi lesz. Csak örültem, hogy végre elmondtam neked. Bírlak. Ez volt az a szó, ami elindított mindent. Ez volt az a nap, amikor elindult minden. Ez volt 2016. március 3. A történetünk kezdete.

Most, percre pontosan két évvel később, már nélküled töltöm ezt a napot. És végre elmondhatom, hogy mindketten lezártuk magunkban ezt az időszakot.